Boldogságterv #21 – Ó, áldott statisztika!

---

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

---

A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre.

Diagram, te drága!

Talán nem mindenkinek ugyanez a gyengesége, de én imádom a statisztikát, és főleg a csinos grafikonokat. 

Emlékszem, hogy elsőéves egyetemistaként egy pénzügyi ismeretek órára üzleti tervet kellett készítenünk egy képzelt vállalkozáshoz. Bár a pénzügy egy meglehetős alibi tantárgy volt a szakunkon, én nagyon komolyan vettem a feladatot. Kutattam és számoltam, terveztem, leírtam, prognosztizáltam, táblázatokat készítettem és valószínűségeket számoltam. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Majd utolsó simításként eszembe jutott, hogy odadobjak néhány grafikont az üzleti terv végére. Mindössze néhány perc volt elővarázsolni ezeket a diagramokat azokból az adatokból, amikben annyi munkám volt. És mégis, amikor beadtam a dolgozatomat, mind az évfolyamtársaimnak, mind a tanárunknak ugyanaz volt a reakciója – fellapozták a dolgozatot a diagramoknál és azt mondták: tyű, ez aztán komoly munka! Te aztán igazán komolyan vetted ezt a feladatot!

Akkor hihetetlennek (sőt, miután annyi munkát fektettem a dolgozat többi részébe, egy kicsit bántónak is) éreztem azt, hogy az embereket milyen könnyű levenni a lábukról egy uk-muk-fuk összedobott grafikonnal. De azóta rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.  

Novemberben, a NaNoWriMo regényíró kihívás kapcsán már írtam nektek arról, hogyan tartotta bennem a lelket a napi statisztika, ahogy nemrég az új írói munkamódszeremet is megosztottam veletek, ami ezen az élményen alapul. 

Egy diagram önmagában persze csak egy üres illusztráció. Van, akit elkábít, de ha valaki egy cseppet is mögé néz, az rájön, ha nincs mögötte tartalom. Viszont amikor van – ahogy egy írói kihíváson is a ténylegesen elvégzett munkát mutatja –, akkor nagyon szemléletes tud lenni. Ahogy a munkamódszeremnél írtam róla, néha színtiszta ihletből írok – néha viszont pusztán azért ülök le a billentyűzet mellé (és adom meg az esélyt az ihletnek, hogy rám találjon), mert ha mást nem, legalább annyi sikerélményt ad, hogy meg tudtam mozdítani egy grafikon egy oszlopát.

Minden nap. Min-den-nap.

Jack Canfield ötös szabályát olvasgattam épp a napokban, és az jutott eszembe, hogy bár hangzatos a megfogalmazás, az ötös szabály, miszerint minden nap tegyél öt dolgot a célodért (írj öt oldalt, tornázz öt percet, olvass öt bekezdést, tanulj meg öt új szót, stb.), ennél sokkal fontosabb az, hogy ezt minden nap tedd. Min-den-nap. 

A Don’t Break the Chain naptáram egy nagyon jó eszköznek bizonyult ennek az alapelvnek a támogatására. Az ember azt hinné, hogy az írói siker álma elég motiváló ahhoz, hogy leültessen minden nap tizenöt percre írni. Hogy a boldogság elég hathatós cél ahhoz, hogy minden nap eltöltsek érte tizenöt perc minőségi időt önmagammal. Hogy a rendezett otthon már önmagában megér annyit, hogy napi öt percet (öt percet! mégis mi az?! semmi!) pakolászással töltsek érte. 

De a helyzet az, hogy egy kimerítő, agyzsibbasztó 8-9 órás munkanap és napi 3 óra ingázás után néha igenis csak azért állok neki írni, takarítani, jógázni vagy olvasni alvás, tévézés vagy a kanapén fekve nyöszörgés helyett, mert milyen jól mutatnak már azok a szakadatlanul sorakozó rózsaszín ikszek a hűtő ajtajára ragasztott naptárakon?…



Plecsnikkel a démonok ellen

Az egyik ismerősöm kislányát nemrégiben diagnosztizálták OCD-vel, kényszerbetegséggel. Sok gyötrelmen mentek át, mire eljutottak a diagnózisig, és az út persze ezzel nem ért véget. Az OCD kezelése, kordában tartása olyasmi, ami egy életen át tartani fog. Szerencsére nagyon jó orvosok kezébe került, és bármilyen meglepőnek is hathat, drámai javulást értek el ennek a rémítő belső képzeteket okozó betegségnek a kezelésében egy olyan viselkedésterápiával, ami akár az édestestvére is lehetne a hűtőajtót díszítő Don’t Break the Chain naptáramnak. 

Az OCD okozta kényszerképzetek hétköznapi helyzetekben lépnek fel, és az olyan legegyszerűbb mindennapos dolgokat is, mint egy kézmosás, pokollá tehetik. Ha azonban sikerül a képzeteket a helyén kezelni és sikerrel, pánikroham nélkül teljesíteni a hétköznapi rutinokat, azért pirospont jár, az összegyűjtött pirospontok pedig jutalmakra válthatók. 

Ilyen egyszerű? Nem, természetesen nem ilyen egyszerű. A pirospontok és a plecsnik még önmagukban nem tüntetik el a démonokat, ugyanúgy, ahogy egy naptár kiragasztásától sem lesz tiszta és rendezett egy háztartás. De segít. Van, hogy ez az utolsó józan szál, amibe kapaszkodni lehet, és van, hogy maga a probléma olyan rémítően nagy, átláthatatlan vagy legyűrhetetlen, hogy nem is lehet megcélozni a legyőzését. Egy diagramot, egy ikszet, egy plecsnit vagy egy pirospontot viszont meg lehet célozni, és így meg lehet tenni azt az egyszerű, aprócska lépést, ami kivezet egy reménytelenül nyomasztó helyzetből.

Téged motivált már a teljesítésre a statisztika?

Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban

A FlyLady vs. Cesar Millan cikkem kapcsán felvetődött a kommentek között sok érdekes gondolat a férfiak szerepéről a háztartásban. Már akkor tudtam, hogy erről szeretnék még bővebben írni, de a végső motivációt az adta meg, amikor meghallgattam Anne-Marie Slaughter TED beszédét a férfiak és nők közötti munkamegosztásról. Az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk a feminizmus, a női egyenjogúság valódi diadaláról addig, amíg csak azoknak a nőknek vívunk ki elismerést, akik klasszikusan férfias terepen próbálnak helytállni (mint például a cégek vagy országok vezetése), de nem állunk ki azért, hogy a klasszikusan női hivatásoknak (mint például az otthonteremtés vagy a gyereknevelés) megfelelő elismertséget harcoljunk ki, és olyan munkává léptessük elő, amit bárki büszkén végezhet akár főállásban is – férfiak és nők egyaránt.

A férjem egyik nagyon kedves aranyköpése jut eszembe erről.

Én: – Beszélgettem ma a munkahelyemen az egyik gazdával arról, hogy milyen sokat segítesz a háztartásban, és azt mondta, hogy jó nagy papucs lehetsz.
Peti: – Na várjunk csak, de ha én is ledolgozom a heti 40+ órámat és kiveszem a részem a háztartásból, meg te is ledolgozod a heti 40+ órádat és te is kiveszed a részed a háztartásból, akkor ha én papucs vagyok, te is az vagy!
Én: – Én is ezt mondtam neki, de azt mondta, a nők nem lehetnek papucsok, csak a férfiak.
Peti: – Akkor jól értem, hogy aki nem akar koszban élni, de a feleségét sem akarja kizsákmányolni, az papucs?
Én: – Aham. Papucs vagy.
Peti: – Oké, ezt bevállalom. De ragaszkodom hozzá, hogy ha én papucs vagyok, akkor te is. Ketten együtt pedig egy nagyon szép pár papucs vagyunk.

Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen karakánul vállalja, ha papucsnak bélyegzik, és nem vonja ki inkább magát macsó módon a háztartásbeli munkákból. De tegye mindeki a szívére a kezét, amikor felsóhajt és ezután vágyakozik: megteszünk mi, nők, mindent azért, hogy ezt a jellemvonást erősítsük a férfiakban? Ha egy kispapával találkozunk, aki főállásban otthon marad GYES-en, elismerő megjegyzéseket teszünk arról, milyen férfias dolog ez? Ha egy óvóbácsiról hallunk vagy urambocsá’ egy férfi-férfi pár által nevelt gyerekről, keblünkre öleljük a változó tendenciákat, vagy megkondul bennünk valami inkompetenciát, vagy rosszabb esetben aberrációt jelző vészharang? Ha megtudjuk, hogy egy fiú otthon sürög-forog az édesanyja körül, porszívózik és bugyikat tereget, megdobban a szívünk, hogy micsoda parti, vagy elfanyalodunk, hogy nézd csak, anyuci kicsi fia?

Nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy a reakcióinkkal nyílt platformokon erősítsük vagy támadjuk azt a képet, amikor egy férfi nőies terepen próbál helytállni – más szóval, hogy a társadalom szemében növeljük vagy csökkentsük a klasszikusan női munka értékét.

De ugyanígy az otthonunkba is nap mint nap lehetőséget kapunk rá, hogy a hozzánk legközelebb állóknak (legyenek férfiak vagy nők, fiúk vagy lányok) meghozzuk a kedvét a házimunkához, vagy elvegyük tőle.

Ahogy a cikkem kommentjei között is írtam, a házimunka azért hálátlan terep, mert csak akkor látszik, ha nem végezzük el – ha elvégezzük, olyan láthatatlan, mintha magától történne. És nem árt észben tartani azt, hogy ez nem a férfiak érzéketlenségéből és vakságából fakad – a házimunka egyszerűen ilyen, különösen akkor, ha nem a mocsokból kell kivakarni a házat egy délután alatt, hanem folyamatos szinten tartást végzünk. Ha a férjünk végezne turbó-törlést a fürdőszobai tükrön minden nap (ahogy egyébként a férjem teszi a monitoron vagy a tévén), vagy törölne fel a mosógép mögötti sarokban, mi sem vennénk észre, akármeddig duzzogna is a másik és puffogna magában, hogy na tessék, még egy jó szót sem kapok, észre sem veszi, hogy mennyit dolgoztam! Nem, ez nem az egyik vagy a másik ember vaksága, nemtörődömsége, gonoszsága, a szeretetének a hiánya – a házimunka egyszerűen ilyen: ha jól végezzük, láthatatlan.

Ezt a jelenséget mi a férjemmel, Petivel úgy trükközzük ki, hogy a háztartásbeli feladatokat hőstetteknek minősítettük. Amikor csak lehetőségünk van rá (este, vagy ha összefutunk nap közben, vagy akár ha csak üzenetet küldünk egymásnak), elbüszkélkedünk vele, milyen hőstettet hajtottunk végre. És itt jön a trükkös rész: a másik nem azt feleli (vagy érzékelteti) erre válaszul, hogy “na, aztán oda ne rohanjak, hogy teljesen magadtól kivitted a szemetet”, vagy “remélem, azért kitüntetést nem vársz azért, hogy végre elmosogattál, miután három napja nincs egy tiszta tányérom”. Hanem úgy reagál rá, mintha egy valódi világrengető hőstettet jelentettünk volna be: “a mindenségit, szuper vagy, drágám, köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk!”…

Meglepő vagy sem: mi sem vagyunk a kapcsolatunk első percétől fogva ilyen “halál cuki páros” (köszönöm a jelzőt Adricának :)). Nagyon sokat torzsalkodtunk és marakodtunk és szenvedtünk mi is a házimunka miatt, mielőtt még átértékeltük volna a viszonyunkat a házimunkához.

Ahogy szintén írtam a kommentek között, a házimunka egy nagyon érzékeny pontja volt a felnőtté válásomnak. Rengeteg fantasztikus dolgot tanultam édesanyámtól, aki két diplomás mérnök volt, nagy koponya, örök gondolkodó – de a házimunka szeretete soha nem tartozott ezek közé. Amikor gyerek voltam, mindig csak azt hallottam, hogy az én munkám a tanulás, a házimunkával nem kell foglalkoznom, miközben néztem, ahogy szalad körülöttünk a ház és anyukám csak nyűglődik a házimunka terhe alatt. Aztán egyszer csak, amikor elértem a kamaszkort és “eladó sorba kerültem”, abból, hogy nem kell törődnöd a háztartással, mert az nem a te munkád, hirtelen ez lett: ennyi idősen már magadtól kellene észrevenned a munkát! Micsoda sokk volt ez a számomra: egyszerre éreztem igazságtalanságnak a dolgot, ugyanakkor állandóan a saját inkompetenciám, a saját hiányosságom terhe gyötört, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valami baj van velem, hogy rossz vagyok, lusta és buta. Csak később, utólag jöttem rá, amikor már sikerült kikecmeregnem ebből a róka fogta csuka helyzetből, hogy hogyan is lehettem volna kompetens egy olyan terepen, ahol soha nem volt lehetőségem gyakorlatot szerezni, és motiváció helyett inkább elrettentést láttam magam előtt?

Ezért cserébe viszont mindig megdobban a szívem azokért, akiket lustának bélyegeznek a háztartásban (legyenek semmirekellő férfiak vagy dologtalan nőszemélyek), mert arra gondolok, hogy lehet, hogy egyszerűen hozzám hasonlóan soha nem kapták meg a megfelelő segítséget, hogy kibontakozzanak?

A gyerekek neveléséről olvastam azt az elgondolkodtató tényt, hogy minél idősebb egy gyermek, annál kevesebbet dicsérik a szülei. Amikor még csak pöttöm, minden gügyögése egy csoda, de minél nagyobb lesz, annál több lesz vele szemben az elvárás, a rosszallás, a követelés, a büntetés, a kritika, és annál kevesebb az ünneplés, az éljenzés.

Amikor Petinek és nekem szembe kellett néznünk azzal, hogy a házimunka szempontjából többé-kevésbé “kimaradt a gyerekkorom”, akkor (nem egészen tudatosan) úgy döntöttük, hogy ismét “gyerekcipőbe lépünk”, és azóta is egy kicsit gyerekek vagyunk a háztartásban – ha már nem is vagyunk olyan esetlenek, mint amikor (a FlyLady program kifejezésével élve) a BabyStepjeinket tettük, de legalábbis lélekben: gyermeki módon dicsekszünk a “hőstetteinkkel” és úgy dicsérjük egymást, mint a büszke szülő az első sársütijét elkészítő bébit a homokozóban.

Az életnek egyébként minden területén igyekszünk így bánni egymással: a kelleténél mindig egy kicsivel (vagy jóóó sokkal) több dicséretet, elismerést adva és kérve, olyan nyíltan beszélve egymással (csakis egymással), mint azok a bizonyos gyerekek, akik kikotyogják a szülők összes viselt dolgát az egész utcának, mert nem tudnak titkot tartani, és rengeteget mókázva.

Nekünk mindez bevált: ma már a háztartás egy izgalmas pontgyűjtögető játék, ami lépten-nyomon achievementeket, bónuszokat és plecsniket tartogat a számomra (például szállodába illően bevetett ágyat vagy összehajtogatott készítek oda magamnak “meglepetésül”), a legfontosabb napi rutinomat, a napi öt perc hot-spotozást, tűzoltó takarítást egy csilli-villi pontgyűjtő naptáron pipálom magamnak színes filccel, és folyamatos büszkélkedésre ad okot és minden nap dicséretet kapok érte – ha az önmagában rejlő jutalom nem volna elég.

Épp ezért én erre motiválok mindenkit: ha úgy érzitek, hogy a párotok nem vesz részt elégségesen a házimunkában, ne büntessétek és ne szidalmazzátok, hanem próbáljatok úgy gondolni rá, mint egy olyan gyerekre, akinek ezek az első BabyStepjei, mert lehet, hogy tényleg soha nem volt lehetősége megtanulni azokat a dolgokat, amiket nektek igen – mert mindannyiunknak voltak BabyStepjei, csak akik elég szerencsések, azoknak olyan régen, hogy már nem emlékeznek rájuk.

Emellett pedig ne feledkezzetek el a nagy képről sem: ha lehetőségetek van a férfiasságáról biztosítani egy férfit, aki női terepen próbálja ki magát, akkor ne fukarkodjatok az elismeréssel – legyünk azon, hogy menő legyen “papuccsá” válni!

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül

Ahogy már írtam, nemrég olvastam Nick Vujicic motivációs előadó könyvét, és ígértem, hogy írok majd róla bővebben. Mivel már értékeltem a könyvet a Molyon, onnan idézem.

“Nick Vujicic motivációs beszédeiből először csak egy rövid ízelítőt kaptam, amikor egy személyiségfejlesztő tanfolyamon levetítették egy előadásának azt a hihetetlenül erőteljes néhány perces részletét, amiben a karok és lábak nélküli fickó arccal előre eldől a színpadon, és kiszolgáltatott helyzetében azt kérdezi a közönségtől: ha én, aki karok és lábak nélkül, arccal a föld felé fekszem itt, azt mondom, hogy fel tudok állni, elhiszed nekem, hogy te is fel tudsz állni a padlóról, bármilyen kétségbeejtőnek tűnik is a helyzeted?… Majd, a fejére és csonka vállára támaszkodva, küszködve és ügyeskedve, lassan feláll. (A közönség zokog.) – Ezután persze feltúrtam utána a Youtube-ot (és zokogtam, zokogtam), most pedig a könyvét is elolvastam.

Nick fantasztikus személyisége csak úgy süt az előadásaiból, és a könyvében is sok megindító személyes történetet és megfontolandó gondolatot oszt meg. Ugyanakkor minél tovább haladtam előre a könyvben, annál inkább azt éreztem, hogy túl sok a hézagokat kitöltő közhely-szagú intelem. Természetesen, az ember egészen máshogy fogadja egy karok és lábak nélkül született fickótól az olyan szokásos bíztatásokat, mint hogy mindig talpra tudsz állni, vagy hogy a tökéletes külsőnél többet jelentenek a belső értékek, vagy hogy bármilyen rossz lapokat osztottak neked, mindig tudsz olyat találni, amiért megéri hálásnak lenned. Hiszen csak rá kell nézni, és az ember látja, hogy ez a fickó nem a hasára csapva osztja az észt, tényleg átment dolgokon, tényleg megküzdött sok mindennel. A gond csak az, hogy míg az előadásaiból megjelenésével, jelenlétével, demonstrációival árad ez az állandó megerősítés, a könyvben a személyes történetek kicsit kisebb hangsúlyt kapnak annál, mintsem folyamatosan fenn tudnák tartani azt a légkört író és olvasó között, ami előadó és néző között megvan.

Ettől függetlenül mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet (Nick előadásait még inkább), mert hihetetlen erő van abban, ahogy ez a végtelenül szimpatikus kis fickó az életét éli, és ezt meg is osztja másokkal. Nagyon sokat lehet belőle tanulni és meríteni.”

Hogyan kezdj neki? – A siker húszparancsolata

Jack Canfield: A siker alapelvei c. könyvében 64 alapelvet sorol fel, amelyek együttes alkalmazása elvezet a sikerhez. Nos, 64 alapelv… az rengeteg. Az ember alig tudja eldönteni, hogyan fogjon hozzá.

Éppen ezért az író a könyv végén ad egy kis segítséget, milyen sorrendben milyen lépésekkel induljunk el a siker felé.

1. Vállaljunk százszázalékos felelősséget az életünkért! – Hagyjunk fel a panaszkodással. Fogadjuk el, hogy az eseményeken nem, de a reakciónkon minden esetben változtathatunk, így minden eredményünkért felelősek vagyunk.
2. Határozzuk meg az életcélunkat! – Kutassuk fel, mi az, ami örömet okoz nekünk, ami hajt belülről, amihez a szenvedélyünk fűz, amiben igazán otthon vagyunk és jók vagyunk.
3. Tűzzünk ki konkrét és megvalósítható célokat!
4. Bontsuk céljainkat konkrét feladatokra és rendeljünk a feladatokhoz határidőket!
5. Rendeljünk céljainkhoz pozitív megerősítéseket! – A pozitív megerősítések céljaink jövőbeli megvalósulását fogalmazzák meg jelenidőben, és rendszeres ismétlésük segít leküzdeni a célunk felé vezető utat nehezítő tudatalatti gátlásokat.
6. Mindennap képzeljük magunk elé, vizualizáljuk, hogy céljaink már megvalósultak!
7. Ha tudunk, szervezzünk magunknak támogató csoportot, akik ötleteikkel és együttműködésükkel segítenek minket.
8. Mindennap tegyünk valamit a céljaink megvalósulásáért!
9. Legyünk készek áldozatot is hozni a céljainkért!
10. Legyünk készek kérni! – Céljainkat általában nem tudjuk minden segítség nélkül elérni, de ez így természetes. Ezért tanuljunk meg úgy kérni, hogy az elutasítást nem kudarcként fogjuk fel, hanem egy természetes, átléphető lépcsőfoknak, ami a megérdemelt segítség megszerzéséhez vezet.
11. Kérjünk visszajelzést, vegyük figyelembe a tanácsokat és építsük be az életünkbe!
12. Képezzük magunkat! – Mérjük fel gyengyeségeinket és hiányosságainkat, és folyamatosan dolgozzunk ezek felszámolásán!
13. Válasszunk ki egy hasznos szokást, ami a céljaink felé visz, és szánjunk rá három hónapot, hogy a mindennapjaink természetes részévé tegyük!
14. Szerezzünk be egy motivációs hanganyagot, és hallgassuk mindennap!
15. Tervezzük meg a vakációnkat! – Ne felejtsünk el időt szánni a pihenésre, kikapcsolódásra, hogy megelőzzük a kiégést!
16. Iratkozzunk be egy személyiségfejlesztő tanfolyamra! – Ütemezzük ezt be a következő fél évre!
17. Tartsunk lomtalanítást a minket körülvevő tényezők és emberek között! – Ismerjük fel azokat a negatív hatásokat, amik távolabb visznek minket a céljainktól és váljunk meg tőlük!
18. Keressünk egy mentort! – Keressünk valakit, aki ugyanazon a területen tevékenykedik, mint ahol mi szeretnénk, és elérte azt, amit mi tűztünk ki célul! Ha tudunk, tanuljunk tőle személyesen! Ha nem, figyeljük meg a tevékenységét és lessünk el szakmai tippeket, trükköket!
19. Vegyük kézbe pénzügyeinket! – Csökkentsük a kiadásainkat, és keressük a módját, hogyan tehetünk szert magasabb jövedelemre a főállásunkban és plusz jövedelemre a főállásunkon kívül!
20. Adakozzunk! – Időnk és pénzünk egy részét ajánljuk fel jótékony célokra!

Motivációs poszterek

Találtam egy jópofa honlapot, ahol néhány kattintással klasszikus motivációs posztereket készíthetünk magunknak. Én már mókáztam vele kicsit, és a kedvestől megrendeltem a nyomtatást.

Kép: itt, idézet: How I Met Your Mother – Így jártam anyátokkal.

Kép: itt, idézet: Diana Robinson.

Jó szórakozást!

Ha hibázol

“Ha hibázol, az azt jelenti, hogy talpon vagy és csinálsz valamit.” (Neil Gaiman)

Aranyköpések – Fontos, mert neked fontos

Tegnap megkérdeztem tőletek, örülnétek-e, ha személyesebb tartalommal is gazdagítanám a blogot. Meglepően sok válasz érkezett, ez úton is nagy ölelést küldök a hallgatag olvasóimnak, jó tudni, hogy vagytok! A válaszok szinte egészében szorgalmazták, hogy osszak meg nagyobb részt a hétköznapjaimból és a gondolataimból, ennek igyekszem is eleget tenni.

Már írtam a vőlegényemről és az ő életszemléletéről. Nem tudom, eléggé kihangsúlyoztam-e, de ő az én legfőbb boldogság-gurum, pozitív gondolkodás mesterem a gyakorlatban. Remek társam, mindig fel tud vakarni a padlóról vagy visszarántani a fellegekből, és szinte mindig tudja, mikor kell meghallgatni és mikor kell egy mondat után belém fojtania a szót, mielőtt elmerülnék a tocsogó negativitásban.

Alapvetően két nagyon különböző karakter vagyunk. Én az elkeskenyedésre hajlamos, csapongó, érzelmes típus, ő a stabilan álló, kritikus, józan, nyugodt, bizakodó jellem. Ami közös bennünk – a lusta vasárnapok iránti szenvedélyünkön túl -, az a jól fejlett, gyakran éles és cinikus humorunk. Ez az elegy pedig szórakoztató, néha már-már tanmese jellegű párbeszédekhez szokott vezetni.

Évek óta szórakoztatom az ismerőseimet azzal, hogy megosztom velük ezeket az aranyköpéseket, és arra gondoltam, megosztok közülük – visszamenőleg és a jövőben is – néhányat a blogon, amikről úgy gondolom, hogy szórakoztató tartalmuk mellett valamiféle tanulságot is hordoznak.

És miért is ne kezdeném azzal, ahogy kikértem Peti engedélyét, hogy megoszthassam a szavait a blogon?

Peti gyakran szokott morogni azért, hogy az aranyköpéseit megosztom a barátaimmal, úgyhogy nagyon óvatosan környékeztem meg az ötlettel.
– Szívem… – kezdtem bátortalanul. – Azt szeretném kérdezni, hogy… és ne mondj rögtön nemet… publikálhatnám a Kincsesfüzetre az aranyköpéseidet?…
– Ööö…
– Kérlek!… – fogtam rögtön könyörgőre. – Ez nekem fontos!…
– Nem – vágta rá azonnal.
– Kérlek!… Annyira inspiráló és fontos tényező vagy az életemben, hogy ezt szeretném megosztani, és…
– Nem – mondta újra szigorúan és hajthatatlanul.
– Kérlek, kérlek, ne mondj még rá nemet, legalább gondold meg!…
– Ezen nincs mit meggondolni. A válaszom nem.
– Kérlek… én… kérlek…
– Nem.
Elhallgattam, és kezdtem igazán elcsüggedni. Valójában számítottam rá, hogy ez lesz a válasz, mégis annyira örültem az ötletemnek, és bánkódtam, hogy elúszott.
Hirtelen elnevette magát és kedvesség csillogott a szemében.
– Jól van na, csak viccelek, persze, hogy igen!
Ezen igazán meglepődtem.
– Tessék?! De hát nem szereted, ha elmesélem ezeket a történeteket, ráadásul a Kincsesfüzet nyilvános, a Facebookon is látják, és te bojkottálod a Facebookot, és…
Komoly hangon félbeszakított:
– Azt mondtad, neked fontos. Akkor pedig fontos. Ennyi az egész.

Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #1

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.

Az áprilist a külső-belső fényem visszaszerzésének szentelem, miután a március kicsit megtépázott.

A mosoly-kísérlet

A kommunikáció tanárom javasolt nekünk egyszer egy kísérletet: bármilyen ügyintézés, problémamegoldás, kérés, és úgy általában, bármilyen kommunikáció során néhány napig mosolyogjunk, és figyeljük meg, mennyivel sikeresebbek vagyunk.

A mosoly nálam egyébként is bevett szokás, ha emberekkel beszélek – elgondolkodtató, mennyire meg lehet döbbenteni a szolgáltatókat azzal, hogy egy “köszönöm, szép napot!” + mosolygás kombóval köszönök el -, de a héten igyekeztem még többet mosolyogni, csak a magam kedvéért is, azaz akkor is, ha csak magam voltam.

Egyébként önmagamban mosolyogni elég bizarr érzés. Rájöttem viszont, ha kellemetlenül érzem magam a magányos mosolygás miatt, az is elég, ha belülről hagyom magam felderülni, az arcomat pedig ellazítom, hagyva, hogy a szemem környéke érezhetően kisimuljon, az arcom, az állkapcsom ellazuljon. Remélem, szépít. :)

Smink és átláthatóság

Az átláthatóságról már írtam, azaz arról, hogy azzal motiváljuk magunkat egy cél megvalósítására, hogy beszámolunk róla olyanoknak, akik előtt nem akarunk megfutamodni.

Nos, mit mondjak, megvan az előnye annak, hogy a velem egy irodában ülő munkatársam is olvassa a blogot. Innen is ölelést és köszönetet küldök Katának, aki reggelente jelentőségteljes pillantással némán ellenőrzi, hogy elblicceltem-e a reggeli sminkelést. :)

Feküdj le időben!

Nem is olyan nehezen kivitelezhető apróság, de a korábban tévézéssel, internetezéssel, semmittevéssel töltött utolsó egy-két órámat lefekvés előtt mostanában alvással töltöm. Egyszerűen kiszámolom, mikor kell lefeküdnöm, hogy nyolc órát aludjak, míg megszólal az ébresztő, és akkor magamra húzom a takarót és alszom.

A csábítás a dologban ott van, hogy attól az ébren – bár koránt sem hasznosan – töltött órától még picit hosszabbnak tűnik a nap, és megadja azt az érzést, hogy több időm van. Az is kísértést jelent, hogy a kedvesem ilyenkor még egy ideig ébren van és tévézik mellettem az ágyban (megteheti, hiszen ő egy órával később kel, és később is ér haza a munkahelyéről).

De miután eldöntöttem, hogy a lefekvésem idejét ahhoz fogom kötni, hogy elegendő alvás jusson egy éjszakára, meglepően könnyen le tudtam mondani erről a látszólagos időhúzásról.

Via tippjei a feltöltődésre

Via az évek alatt rengeteg szuper ötletet gyűjtött össze blogján a feltöltődésre, csodálom őt, amiért ennyire mestere a hétköznapokból való kilépésnek.

A “titkos napsütés” vagy “titkos mosoly” gondolata hatására (például hogy vegyünk vidám színű bugyit vagy fessük ragyogóra a lábkörmeinket a téli zokni alatt) például napsárgára festtettem a körmeimet, így a hónapban nem is annyira titkos módon tüntetek a tavaszért és a tavaszi vidámságért.

Egyébként akkora olvasótáborral, mint az övé, nem csoda, hogy minden bejegyzésével “telibe talál” valakit, akinek éppen akkor pontosan arra volt szüksége, amiről írt – ezen a héten én is a szerencsés telitalálatok közt voltam. Tankolj! – Hogyan töltődj fel, ha kimerültél? című cikkében ismét remekül rendszerezve gyűjtött ötleteket, hogyan nyerhetjük vissza energiáinkat, ha csak egy percünk, csak öt percünk, csak fél óránk, csak egy óránk van. Olvassátok el!

Ti hogyan szerzitek vissza a ragyogásotokat, ha kicsit megkoptatok?

Séta-gyakorlat – jó irányba mész?

Szalay Ádám Sikerkód tanfolyamán két nagyon érdekes séta-gyakorlatot is láttunk illetve megtapasztalhattunk, amelyek a visszautasítás átértékelésére tanítottak.

Az első gyakorlatban, rögtön a tanfolyam elején Ádám bekötött szemmel indult el a színpad egyik sarkából a másik felé, ahol egy szék várta, míg egy önként jelentkező navigálta, aki semmi mást nem mondhatott, csak igent és nemet. Ádám néha rossz irányba fordult, és bizony míg célba nem ért, szinte alig hangzott el az “igen” szó, hiszen amint egy kicsikét is eltért a helyes iránytól, jószándékú segítője nem mondott mást, mint hogy nem, nem, nem, egészen addig, míg újra pontosan a szék felé nem vette az irányt.

A második gyakorlatban már mi magunk voltunk a résztvevők. A teremben sétálva kérésekkel kellett fordulnunk egymáshoz, és a hozzánk érkezők kérésére egymás után kilenc alkalommal nemet, tizedik alkalommal pedig (teljesítési kötelezettség nélkül) igent kellett felelnünk. Ez az ártatlan, tét nélküli játék segített megtapasztalnunk, milyen könnyedén felül lehet emelkedni egy elutasításon, ha azzal a biztos tudattal megyünk a következő, és következő, és következő emberhez, hogy előbb vagy utóbb valakinél bizonyosan mi leszünk azok a szerencsések, akiknek igent mondanak.

Ami közös a két gyakorlatban: ha Ádám vagy mi leültünk volna duzzogva az első egy-két “nem” után, mondván, hogy nekem semmi sem sikerül, engem csak elutasítanak, nekem senki sem segít, soha nem értünk volna el a célunkig, és soha nem tapasztaltuk volna meg a sikert. Pedig Ádám esetében a világ kifejezetten segíteni akart a sok negatív visszajelzéssel, nekünk pedig egyszerűen kitartónak kellett lennünk addig, amíg szerencsénk lesz és elérünk addig az “igen”-ig, ami ránk várt.

Ti tudtok úgy tekinteni az elutasításra, mint a sikerhez vezető útra és iránymutatásra?

Így blogolok én – 2. rész

Nemrég elkezdtem összeírni a kezdeti tapasztalataimat a blogolással kapcsolatban, most folytatom, igyekezve konkrétumokat gyűjteni, amik a hasznomra voltak és nektek is a hasznotokra lehetnek.

Tippek és trükkök

Triviális dolognak tűnik, mióta rájöttem, de micsoda felfedezés volt, mikor kitaláltam, hogy minden bejegyzéshez kell egy képet csatolnom. Hiába írok érdekes, hasznos dolgokat, sokkal tetszetősebb, dinamikusabb hatása van a blognak, ha minden gondolathoz kapcsolódik egy illusztráció is, ami megragadja az olvasóim figyelmét. Mióta tumblr-en vezetem az inspirációs naplómat, sikerül egyre jobban ráéreznem arra a képi világra is, ami illik hozzám.

Szintén triviálisnak tűnik, de azért leírom, hogy az egyik legkézenfekvőbb marketingfogás, ha az ember mások blogján kommentelve nem felejti el beállítani a neve mellé a honlapja linkjét is. Ez nem hat tolakodásnak vagy szándékos önreklámnak, különösen ha az ember arra használja a hozzászólást, amire való, a saját őszinte véleménye kifejtésére, nem pedig ingyen reklámfelületnek. Viszont ha valakit kíváncsivá teszek azzal, hogy értelmesen nyilatkozom, szimpatikus dolgokat írok, akkor nem kell nyomoznia, ki vagyok és hol találhat rám. (Tudom, hogy többen így jutottatok el hozzám, külön ölelés nektek.)

A hozzászólások biztonsági feltételeinek beállítása is egy olyan fontos dolog volt, amit időközben tanultam meg, és olvasói kérésre enyhítettem a feltételeken. Ahhoz ragaszkodom, hogy minden első hozzászóló első kommentjét személyesen hagyjam jóvá (sikerült már néhány robotot lefülelnem), de érdemes volt hallgatnom az olvasói véleményre és igazodnom az igényekhez, mert így meghoztam a kedveteket a hozzászóláshoz. (Ugye?)

A másik hozzászólás-ösztönző trükköt Viánál tanultam, aki gyakran zárja bejegyzéseit azzal a konstruktív kérdéssel, hogy “És ti…?”.

Hasznos holmik

Ahogy a cikkem előző részében említettem, a WordPresst azért szerettem meg nagyon, mert sok eszközt ad a kezembe, amik megkönnyítik számomra a blogolást.

Az egyik legnagyobb kincsnek az előre ütemezett bejegyzéseket tartom. Így az elkészült írásaimat nem kell itt-ott őrizgetnem, mielőtt közzé tehetem őket, hanem kész formájukban feltöltöm őket a WordPressre, és beállítom, hogy milyen időpontban szeretném majd nyilvánosságra hozni. Ez azért is jó, mert hetekre előre látom, milyen bejegyzések következnek majd, amiket szabadon rendezgethetek. Írtam arról is, hogy fontosnak tartom, hogy a cikkeket megbízható, egyenletes gyakorisággal publikáljam, ezért egy-egy zűrösebb időszak előtt, mint például amilyen a novemberem is volt, kifejezetten megnyugtató tisztán látni, mi az a dátum, ameddig megél a blogom abból, amit előkészítettem.

A másik személyes kedvencem a statisztika. A WordPress rendkívül részletes napi statisztikával lát el, amire általában rá is pillantok napjában egyszer-kétszer. Ebből nemcsak az derül ki számomra, hogy hány egyéni látogatóm és összesen hány oldalletöltésem volt aznap, hanem az is, hogy milyen oldalakról, milyen országokból, milyen keresőszavakkal találnak rám az olvasóim, hogy milyen cikkeket és címkéket olvasnak nagy előszeretettel, és hogy milyen hivatkozásokra kattintanak tovább a bejegyzéseimből. Ez nagyon jó visszajelzést ad arról, hogy az oldalon belüli és kívüli aktivitásaim közül melyek a leghasznosabbak a számomra, mivel érdemes foglalkoznom.

Ami még sokat jelent a számomra, hogy a WordPress mobil alkalmazásaival is ugyanolyan teljes értékűen lehet használni a blogot, mint a böngészős felületen keresztül. Ez azért különösen fontos nekem, mert elvétve kerülök asztali számítógép közelébe (a munkahelyemet leszámítva, ahol értelemszerűen nem igazán blogolok), hanem leginkább az iPademről érem el az internetet, de így is teljes értékűen tudom használni a blogot.

Ugyan nem a WordPresshez tartozik, de hasznos segítségem még az Awesome Note alkalmazás a telefonomon, amit a blog szempontjából jegyzetfüzetnek használok, ide firkantom fel a futó ötleteimet a bloggal kapcsolatban, amikből később elkezdek cikket írni. Korábban erre is a WordPress alkalmazást használtam, de a túl sok félbemaradt vázlat szétzilálta a cikkjeim sorát és nehezebben láttam át a bejegyzéseket, ezért úgy döntöttem, az ötleteknek külön helyet biztosítok. Erre persze bármilyen jegyzetfüzet alkalmas, én azért döntöttem a telefonom, és azon belül is az Awesome Note mellett, mert mindig nálam vannak és aktívan használom őket, így az ötleteim is könnyen lejegyezhetőek bárhol, bármikor, és mindig szem előtt maradnak, hogy ne kallódjanak el.

A blogon túl

Az, ami a blog határain túl történik és összefügg a bloggal, kétarcú dolog. Ahogy a flúgos nyomozó, Mr. Monk mondaná, egy áldás és átok, áldás és átok. Minél több helyen van jelen az ember, annál többen találnak rá, és egyéb praktikumokkal is járnak, de annál több munkát is kell belefektetni a szerteágazó háló rendben tartásába. Ezért nagy fejtörést okozott a számomra, hogy milyen közösségi színtereken jelenjek meg még a Kincsesfüzettel, és hogy pontosan mire használjam ezeket az oldalakat.

Mivel mindig érdekelt a fotózás, és azt már a kezdetekkor eldöntöttem, hogy a saját kis boldogság-misszióm részévé teszem, hogy a mindennapjaimat pozitív szemléletben fotódokumentálni fogom, ezzel is ráirányítva a saját tekintetemet mindarra, ami a környezetemben kedves és szép, ezért regisztráltam az Instagramon, ahol timi_kincsesfuzet néven tudtok követni.

Szerettem volna, hogy a fotóim közvetlenül és folyamatosan megjelenjenek a blogon, valahol az oldalsávban, de sajnos erre az együttműködésre nem tudtam rábírni a WordPresst és az Instagramot. Felfedeztem viszont, hogy az Instagram minden különösebb befektetett plusz munka nélkül (ami számomra nagyon fontos szempont), automatikusan tud képeket publikálni Twitteren, a WordPress pedig szintén automatikusan meg tudja jeleníteni a Twitter bejegyzéseimet az oldalsávban, ahogy azt szerettem volna. Ezért regisztráltam Twitteren is, ahol @nagytimi85-ként vagyok megtalálható, de az aprócska Twitter bejegyzéseim, amit (főleg az Instagramon keresztül) megpróbálok egyfajta mindennapos hála-naplónak használni, megjelennek itt a blogom oldalsó sávjában is beágyazva.

Ahogy mondtam, az Instagram olyasmi volt, amit mindenképpen használni szerettem volna, a Twitter pedig nem igényel plusz befektetést, ezért nem bántam, hogy jött. Az első fejtörést a Tumblr jelentette számomra. Jól hangzott, hogy legyen egy inspirációs naplóm, de tartottam tőle, hiszen tudom, hogy a Tumblr az egyik legnagyobb időevő feketelyuk az internetes színterek közül. Végül az egyik legjobb döntésnek bizonyult az, hogy Tumblr oldalt indítottam kincsesfuzet néven, mivel hamar rájöttem, hogy többre tudom használni, mint inspiráló képek lapozgatására. A Tumblr segítségével nagyon könnyű összegyűjteni a nekem tetsző képeket, mindössze néhány kattintás, mégis minden képnél pontosan visszakövethető marad a forrása. Így lett egy mindig kéznél lévő illusztráció-táram, amit csak fel kell lapoznom, akárhányszor készül egy új bejegyzésem, és általában néhány oldalt visszapörgetve találok benne olyan képet, ami a cikk témájához és a blog hangulatához is illik. Nem kell többet keresőszavakon töprengenem és a Google-t bújni illusztrációért, ahogy azt kezdetben tettem, mégis sokkal harmonikusabban illusztrált lett a blogom, és a képeim forrása is könnyen visszakereshető marad.

Hasonlóan nagy fejtörést okozott a Facebook oldal indítása is, hiszen ebbe sem akartam plusz energiákat fektetni, a blogra szánt szabadidőmet a tartalom írásával szeretném tölteni. A Kincsesfüzet facebook oldalának elindítását sokáig halogattam, végül mégis mellette döntöttem, hiszen ez a legnépesebb közösségi színtér az interneten, ahol nagyon könnyedén terjednek az információk. Miután a regisztráció mellett döntöttem, el kellett döntenem, mire fogom használni az oldalt: csak a saját bejegyzéseimet szeretném ott megosztani, vagy mások inspiráló gondolatait is? Az előbbi mellett határoztam, elsősorban azért, mert tudtam, hogy a Facebook a másik potenciális időnyelő, de a Tumblr-rel ellentétben ebben egyelőre nem láttam közvetlen hasznot. Így a Facebookot is csak a WordPress adta automatikus megosztási felületként használom, és örömmel figyelem, ahogy egyre több emberhez jut el így a Kincsesfüzet híre, általam kifürkészhetetlen utakon, hiszen az oldal legtöbb követője nem tartozik az ismerőseim közé.

Ezek természetesen nem aranyszabályok, csak az én tapasztalataim. Bármelyik fenti médiumot lehet sokkal aktívabban használni, mint ahogy én teszem, egy komoly odaadással szerkesztett Facebook vagy Tumblr oldal például önmagában is tud olyan erősen lenni, mint egy blog. A fontos szerintem az, hogy igyekezzünk tisztában lenni vele, mivel mi a célunk, hogy mi használjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket, ne pedig azok használjanak minket, osszák be a mi időnket.

Távlatok

Hogy milyen távlati lehetőségek rejlenek a blogban, azt még én sem látom igazán, azt pedig, hogy hogyan fog segíteni engem abban, hogy elérjem gyermekkori álmomat, azt, hogy az írásból éljek, végképp nem tudom. Jelen pillanatban talán elég is azt tudnom, hogy mindez lehetséges, és ha ezzel a hittel megyek tovább előre, a lehetőségek idővel előállnak.

Akárhogy is, egy blog ereje az olvasóiban van, úgyhogy az elsődleges feladatomnak a bloggal kapcsolatban azt tartom, hogy változatlanul tudjam nyújtani azt a színvonalat, amit megszoktatok, és hosszú távon is olyan értéket adjak, amit érdemes olvasni, remélve, hogy azzal a szimpatikus, emelkedő tendenciával gyarapszik majd az olvasóim tábora, ahogyan eddig is.

Vagy ahogy Via tumblr oldalán megfogalmazta, amikor egy kezdő blogger a tanácsát kérte a sikere titkáról: írj. Írj akkor is, amikor a kutya sem olvas – mert lesznek ilyen időszakok -, és ne hagyd abba akkor sem, amikor mások abbahagynák. És akkor a végén, amikor talpon maradtál, azt fogják majd mondani, hogy persze, neki sikerült, mert neki szerencséje volt.

Nektek mik a tapasztalataitok a blogolással kapcsolatban?