Hosszú kihagyás után ismét jelentkezem a mormon péntek rovattal (mert péntek van, ha mondom! :)), méghozzá nemcsak azért, mert ezen a hétvégén tartják a 2015-ös őszi általános konferenciát, hanem mert ennek kapcsán az elmúlt héten böngésztem egy kicsit a “hogyan készüljünk fel az általános konferenciára” témájú cikkeket, és a Liahona magazin archívumában megtaláltam Dieter F. Uchtdorf egy korábbi cikkét, ami nagyon jól összhangba hozható a legutóbbi inspiráló olvasónapló tippjeimmel.
Emlékeztek, abban a cikkemben arról írtam, hogy a gyakorlott bibliaolvasók tapasztalataiból hogyan profitálhatunk nem csak a klasszikus, vallásos Biblia, de bármilyen “biblia”, könyvtár olvasásakor. Ahogy írtam arról is, hogy szerintem ezek a módszerek azért működnek ilyen jól vallástól függetlenül is, azért tudunk nemcsak a szent könyvekben, de bármilyen olvasmányban építő, inspiráló, csak nekünk szóló mondatokat, üzeneteket találni, mert az emberi elme szereti az ilyen játékokat: szeret összefüggéseket találni, szeret válaszokat találni a kérdéseire. A válaszok így valójában nem egészen kívülről érkeznek: egy gondolat azért szól sugallatként személyesen nekünk, mert olyasmivel rezonál, ami már eleve bennünk van, kimondott vagy kimondatlan kérdés, kétely, érzés, gondolat formájában.
Most pedig következzenek ennek szellemében, az én tolmácsolásomban (és megfogalmazásomban) Dieter F. Uchtdorf tanácsai, illetve azok “világi kistestvérei” arról, hogyan készüljünk fel az inspiráló üzenetek fogadására:
Legyenek kérdéseink! Foglaljuk össze magunkban, akár írjuk össze, hogy mi az, ami foglalkoztat, nyugtalanít, mi az, amire választ keresünk vagy amiben útmutatásra vágyunk. Egy kétnapos konferencia hatalmas mennyiségű üzenetet tartalmaz, és bár mind hasznos és inspiráló lehet, lesz közötte néhány, amiről úgy érezzük, itt és most csak nekünk szól, hiszen pontosan választ ad a kérdéseinkre. Hogy könnyebben megtaláljuk ezeket, magunkon segítünk, ha tudjuk, mik azok a kérdések, amikre választ keresünk.
Nem baj, ha egy üzenet ismerős! Sőt. Ha úgy érezzük, hogy egy gondolatot újra és újra hallunk, más és más forrásokból, apróbb eltérésekkel, talán nem véletlen az, hogy éppen ez üti meg a fülünket újra és újra. Talán épp olyasmit pedzeget bennünk, ami kitartóan foglalkoztat, tudatosan vagy tudattalanul.
Az ihletet használjuk iránytűnek! Ha úgy érezzük, hogy egy gondolat megihletett, hogy megmozdított bennünk valamit, hogy igazán nekünk szólt, akkor ne hagyjuk ezt meg egyszeri élménynek. Gondoljuk át, mit jelenthet nekünk a mindennapokban, hogyan tudnánk alkalmazni a gyakorlatban, és hagyjuk, hogy az elkövetkező hetekben és hónapokban iránytűként szolgáljon a számunkra.
A Mormon péntek rovatot eredetileg azért indítottam, hogy a mormon misszionáriusok által szervezett (Sopronban csütörtökönként tartott) ingyenes angolóráinak lelki üzeneteit megoszthassam az olvasóimmal. Bár az angolórákat már nem látogatom, ezek a lelki üzenetek nagy hatással voltak rám, ezért a mormon egyház híreit továbbra is követem az interneten, és ha találok egy értékes lelki üzenetet, azt továbbra is megosztom. A rovat cikkeit a mormon péntek címke alatt olvashatjátok.
Bár az ehavi boldogságtervem témája részben éppen az, hogyan függetleníthetem a hitet a vallástól, mégis most érkezett meg az ihlet, hogy megosszam veletek ezt a cikket, amit már egy jó ideje kerülgetek.
Talán azért, mert bár Stephanie számára mormonként nagyon is egyértelmű, mit takarnak a tanulmányozásra váró szentírások – a Bibliát és a Mormon Könyvét –, azonban a módszere jó tippeket adhat bárkinek, aki ihletet, inspirációt, sugallatokat keres. Ráadásul nem ragad meg egy könyv lapjai mellett, hanem a kutatása helyszínét kihelyezi a természetbe, hiszen Isten – az ihlet, a sugallatok, az ötletek forrása – ott van mindenütt. A könyvek önmagukban csak éppolyan kapaszkodót, eszközt jelentenek a kapcsolatteremtéshez, mint az ima vagy a környező világ tanulmányozása.
Stephanie tehát így tanulmányozza a szentírásokat:
Minden nap, miután elvitte az iskolába a négy nagyobbik gyermekét, nekiindul egy kis túrának az otthonához közeli hegyi ösvényen.
Amíg kapaszkodik felfelé az ösvényen, a telefonján meghallgat egyet a legutóbbi vagy valamelyik korábbi Általanos Konferencia beszédei közül.
Amikor a beszéd véget ér, megáll imádkozni, hogy a hallottak a hasznára legyenek, hogy inspirációt és személyes üzenetet találjon bennük, és hálát ad a beszéd szavaiért és mindenkiért, aki dolgozott azért, hogy azok eljussanak hozzá.
A túráról hazaérkezve kikeresi és feljegyzi azokat a szentírás hivatkozásokat, amik a meghallgatott beszéd lábjegyzetében szerepelnek.
Amikor nap közben a legkisebb gyermeke, aki még otthon van vele, pihen, Stephanie fellapozza a kijegyzetelt hivatkozásokat, és tanulmányozza őket.
A szentírás tanulmányozásra szánt idő – a mindennapos edzés során kihasznált időn túl – néha egészen rövid, néha jobban el tud merülni a feladatban, de valamennyi időt minden nap rászán, kivétel nélkül.
Stephanie módszere persze több ponton is sajátos és talán nem száz százalékosan adaptálható bárki számára, hiszen megkönnyíti a dolgát, hogy a szentírás hivatkozásokkal gazdagon ellátott, mindig elérhető konferenciai beszédek kézenfekvő és könnyen felgöngyölíthető utat adnak a tanulmányozásra, és persze nem mindenkinek fér bele ugyanez a metódus a mindennapos rutinjába.
Azonban egy kis odafigyeléssel mindenki meg tudja találni a napjában azokat a potenciális időszakokat (az ingázás, a napi edzés, a napi házimunka idejét, a lámpaoltás ideje előtti perceket, stb.), amiket feltölthet a lelki inspirációval – ahogy Marla Cilley, a FlyLady is tanácsolta, érdemes a lélek táplálására olyan rutinszerű időszakot találni a napban, amikor a test “robotpilóta módban” teszi a dolgát –, és egy kis előkészülettel gyűjthet olyan hanganyagokat és olvasmányokat, amik alkalmasak ezeknek az időszakoknak a kitöltésére.
Összefoglalva így teheted mindennapos rutinná a lelki gyakorlatokat:
Keress egy olyan rutint, amit minden nap automatikusan végzel, és kevés szellemi energiabefektetést, kevés koncentrációt, elmélkedést igényel.
Gyűjts olyan anyagokat – videókat, hanganyagokat, vagy olvasmányokat, ha az összeegyeztethető a választott rutinoddal –, amikben el szeretnél merülni.
Imádkozz, azaz bizakodón, azzal a szándékkal és hittel fogj neki a kutatásnak, hogy találni is fogsz valami olyasmit, ami személyesen neked szól, neked hasznos.
Kösd össze a fizikai rutint és a lelki élményt, és kitartóan ismételd ezt a riutálét minden nap.
Régen írtam mormon péntek cikket, de nemrég találtam a Mormon Channel blogján egy hasznos kis gyűjteményt kezdő házi raktározóknak, amik segíthetnek elkezdeni ügyesen feltölteni a kamrát. Ez most, hogy már van saját kamrám különösen aktuális kérdés a számomra, de egy kis inspirációért olvassátok el a korábbi cikkemet, amiben írtam arról is, hogy miért nem érdemes a raktározást halogatni arra hivatkozva, hogy még nincs valódi kamrád.
A 10 tipp tehát a házi raktározás elkezdéséhez:
Ne akarj ugyanolyan kamrát, mint amilyen a nagymamádnak volt. Nem gond, ha nem tudsz úgy lekvárt főzni, mint ő – az is ér, ha a boltban veszed a lekvárt.
Ne azt raktározd, amit más szerint raktároznod kellene. Tűzz ki egy listát a konyhában, és valahányszor megbontasz egy csomag tartós élelmiszert (konzervet, üveget, zacskót, stb., bármit, ami bontatlanul és hűtés nélkül is hosszabb ideig eláll), írd fel a listára. Rá fogsz jönni, hogy már eddig is volt valamennyi élelmiszer tartalékod, akár tudtál róla, akár nem.
Használd a konyhai listádat egy tartós élelmiszerkészlet felvázolásához. A lista elemeit oszd kategóriákba (például zöldségek, gyümölcsök, húsfélék, tésztafélék, stb.), aztán kezdj el gyűjtögetni, és időről időre jegyezd fel, miből mennyi áll a rendelkezésedre.
Tarts otthon készletet olyan alapanyagokból, amikből általában sütni vagy főzni szoktál.
Mindig tarts kéznél a konyhában egy-egy doboznyit, üvegnyit, zacskónyit a készletidből, hogy ne felejtsd el őket folyamatosan felhasználni, és amit használsz, abból a legközelebbi vásárláskor dobj be a kosárba egy kicsivel többet, például hármat egy helyett.
Tartsd szemmel a kedvenc boltod hirdetési újságait, a gyakran használt élelmiszereid és alapanyagaid áráról vezess nyilvántartást, és akkor tankolj fel belőlük, amikor akciósak.
Mindig legyen bevásárló listád, és ne bámészkodj sokat a boltban. Igyekezz végezni 30 perc alatt a bevásárlással. Minden bámészkodással töltött perc (és találomra megvett áru) pénzkidobást jelenthet.
A kamralistád alapján készíts heti és havi menü terveket, figyelembe véve, hogy mit tudnál elkészíteni a kamrád tartalma alapján. A heti menü alapján pedig bővítsd a kamralistádat, azaz ha olyasmire bukkansz, ami szükséges lenne egy fogás elkészítéséhez, és alkalmas lenne a raktározásra, akkor írd fel a listára.
Ha a teljes heti menü megtervezését túl nagy falatnak érzed, kezdd a reggelikkel. Keress háromféle reggelit, amiket váltogathatsz és amik alkalmasak a raktározásra (például müzli, zabkása, abonett), és ezekből raktározz készleteket. Ha egy krízishelyzet következtében a kamrádból kell ellátnod magad, sokkal hálásabb leszel a müzliért és a zabkásáért, mint ha nem lenne semmid.
Ne akard egy délután alatt megváltani a világot. Apró, türelmes lépésekkel haladj, és ne sürgesd, ne korhold magad. Egy új szokásnak mindig idő kell, hogy megmutassa a hatását, de végül azon kapod majd magad, hogy “a mindenségit, tele a kamrám!”.
Egy régóta félbemaradt cikk várakozott a jegyzeteim között, mert nem tudtam, milyen tanulságot vonhatnék le a gondolataim sorából, ezért nem osztottam még meg veletek. Aztán ráakadtam erre a videóra a Mormon Channel twitter csatornáján.
A videóban egy tanulságos történetet hallhatunk arról, hogy amikor úgy érezzük, a dolgaink rosszul alakulnak, hogy a sors (vagy Isten) kegyetlenül keresztülhúzta a számításainkat, megsemmisítette minden addigi erőfeszítésünk eredményét, felégette előttünk az utat, akkor még nem tudhatjuk, milyen új dolgoknak nyitott ezzel utat, nem tudhatjuk, hogy az élményeink, a nehézségeink milyen erősségekkel ruháznak fel, milyen lehetőségek felé indítanak el.
Számomra azonban (sajnálatos vagy kevésbé sajnálatos módon) ez a mormon üzenet sem azt üzente, amit szándékozott: nem azt, hogy el kell fogadnunk Isten terveit az életünkkel, hanem azt, hogy el kell fogadnunk, hogy rossz dolgok igenis történnek velünk, és csakis rajtunk áll, hogy mit olvasunk ki belőlük, rajtunk áll, hogy milyen hatást fognak gyakorolni ránk: hogy összetörnek vagy megerősítenek minket. Csakis rajtunk áll, hogy mi lesz a történetünk tanulsága.
De miről is akartam írni nektek eredetileg?
Mint tudjátok, idén ismét belevágtam a Book of Mormon in 365 Days olvasó kihívásba, nem is elsősorban a Mormon könyve miatt, hiszen az olvasás nagyobbik részét nem a könyv lapjain, hanem az instagram kommentek között töltöm, hiszen sok inspiráló és elgondolkodtató hozzászólást, személyes történetet olvashatok itt, és tanulhatok abból, ahogy az emberek megélik, elmondják, értelmezik a saját életük történeteit és igyekeznek tanulni, gazdagodni általuk.
Ugyanakkor mindig elgondolkodtat, amikor olvasom azt az elragadtatást, amivel magát a könyvet dicsérik – és itt most nem csak a mormonokra gondolok. A mormonok főleg a Mormon könyvéért rajonganak, a keresztények ugyanígy a Bibliáért. Bödőcs Tibor humorista szavai jutnak eszembe, aki találóan megjegyezte, hogy míg a keresztények forgatni is szokták a lemezt, addig a zsidók csak a Biblia A oldalát hallgatják. (Ha pedig olcsó módon tovább akarom fűzni a poént, míg az Ószövetség az A oldal és az Újszövetség a B oldal, addig a Mormon könyve lehetne a bonus track, a lemezről kimaradt dalokkal.)
Ahogy a mormon misszionárius fiúk egyszer rámutattak: a Biblia és a Mormon könyve sem más, mint egy család sok nemzedékre visszamenő története, egy családi kalendárium, jótanácsok, intelmek és inspiráló családi sztorik gyűjteménye, ami arra szolgál, hogy az olvasói gazdagodjanak és útmutatást nyerjenek belőle. Nem is csoda, hogy az emberek szeretik az ilyen gyűjteményeket, hiszen így vagy úgy minden ember így keres támaszt és inspirációt, ez az emberi természet elszakíthatatlan része: sztorikból tanulunk. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy gyerekkoromban anyukám meséket szőtt nekem, vagy a Grimm gyűjteményből olvasott, ahogy apukám ezredszerre is elmesélte a határőrként eltöltött idő sztorijait, ahogy a nagymamám a cseléd éveiről beszélt, a nagypapám arról, amikor mentősofőr volt, vagy hogy soha nem tudtam elégszer hallani a szüleim megismerkedésének történetét. Szeretjük a sztorikat. Szeretjük újra és újra elolvasni vagy meghallgatni őket, és attól függően, hogy öt, tizenöt, huszonöt, negyvenöt vagy nyolcvanöt évesek vagyunk, más és más élethelyzetekben, mindig más és más tanulságot vonunk le belőlük, mással gazdagítanak.
Azt esik csak nehezemre megérteni, amikor az emberek látják, hogy egy ezeréves történetet ezérféleképpen értelmezhetünk (akár ezerféle helyesnek tűnő és felemelő módon), miközben tudják, hogy még ezer ilyen történet van szerteszét a világban, és ez mégsem arra indítja őket, hogy alázattal legyenek mások iránt (más sztorik és más értelmezések iránt), hanem piedesztára emelnek egyetlen könyvet, egyetlen sztorit, kirekesztő szabályokat és dogmákat alkotnak belőle, kikiáltják azt az üdvözülés egyetlen kulcsának, sőt mi több, minden vesszőjében és minden hasonlatában valósnak és igaznak fogadják el. Mintha a teknős és a nyúl történetét elolvasva csak akkor hihetném el, hogy a kitartó munka jobban meghozza a gyümölcsét, mint az, ha a saját csodálatosságunktól eltelve ülünk a fenekünkön, hogyha hajlandó volnék egyben elismerni azt is, hogy léteznek beszélő állatok. Nonszensznek hangzik, ha La Fontain meséiről mondjuk azt, hogy csupán ugyanolyan tanmesék, mint ezernyi másik az emberiség történetében, de háborúkat indíthat el, ha a Bibliáról vagy más vallások szent könyveiről sugalljuk ugyanezt.
Ha vallásos közegben mozgok (mint például amilyen most a Mormon könyvét olvasók tábora), minduntalan kihangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy az ember folyamatosan olvassa és értelmezze a szentírásokat, keresve bennük a választ a kérdéseire. Csakhogy a bökkenő, amire fel szeretném hívni a figyelmet, abban áll, hogy szinte bármilyen forrást választhatnánk ehhez a munkához. Legyen szó bármilyen “bibliáról” (eredeti értelmében véve, pusztán könyvek gyűjteményeként gondolva rá), ami emberekről szól és kellően terjedelmes, rétegelt, hiszem, hogy ha választ keresünk benne, választ fogunk benne találni a kérdéseinkre – bármelyik kérdésünkre. Miért? Mert ez az emberi jellemzőnk, ilyenek vagyunk: sztorikból tanulunk. Szeretünk sztorikat értelmezni, és végső soron az életünk sem más, mint egy sztori, amit mi magunk írunk, méghozzá azzal, hogy eldöntjük, hogyan magyarázzuk a fordulatokat, amik megesnek velünk, eldöntjük, hogy mindabból, amit látunk vagy hallunk a világban, mit szövünk bele és hogyan.
Az egyik olyan mondat, ami gyakran hangzik el tragédiák idején és amitől egyszerűen elgurul a gyógyszerem, ha hallom, a következő: Ez Volt Isten Akarata. De nem azért bosszant fel annyira ez a mondat, mert Istent vitatom benne, hanem azért, amire az emberek általában használják. Azzal, hogy a nagy Mesemondóra mutatnak, mondván, hogy úgyis ő írja a történetet, gyakran lesöprik a saját felelősségüket, hogy maguk értelmezzék az életük sztoriját és maguk fundálják ki, mi legyen benne a következő fordulat, hogy mi legyen az a végkifejlet vagy tanulság, ami felé el akarnak indulni. Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy “ez volt Isten akarata” (igen, akkor is, amikor meghalt az édesanyám), de még senkit nem hallottam, aki hozzátette volna, hogy “a te dolgod pedig az, hogy kifundáld, mihez kezdj vele”.
Azt hiszem, valójában nem az zavar, hogy vannak olyan emberek, akiknek vannak kedvenc történetei – hogy vannak, akik ugyanazt a könyvet olvassák el ezerszer, ahelyett, hogy ezer különbözőben keresnék a választ a kérdéseikre. Hanem az, amikor könyvekről vitatkoznak, a források értékéről és igazáról, arról, hogy léteznek-e égő csipkebokrok és beszélő állatok, ahelyett, hogy elismernék a saját felelősségüket a sztorik értelmezésében és abban, hogy mihez kezdenek velük. Hiszen elolvashatjuk ugyanazt a sztorit és juthatunk ezerféle következtetésre. Elolvashatunk ezren ezer különféle sztorit, és a végén érthetünk egyet ugyanabban a tanulságban. Végső soron viszont ezek nem mások, mint sztorik és értelmezések. A legfőbb céljuk pedig szerintem nem az, hogy vérre menő küzdelmet folytassunk arról, kinek melyik a kedvenc könyve, vagy hogy elbújjunk a felelősség elől, hogy egy megfoghatatlan külső erőre hivatkozva sodródjunk, mondván, hogy “ilyen az élet”, “shit happens”, “ez volt Isten akarata”.
Gyerekkorunktól fogva szeretjük a sztorikat. Sztorikat hallgatunk, sztorikat tanulunk értelmezni és végül sztorikat mesélünk. Mindezt pedig nem cél nélkül tesszük, hanem azért, hogy megtanuljuk elmesélni a legfontosabb történetet: a saját sztorinkat.
Emlékeztek még, amikor tavaly év elején ajánlottam az egy éves Mormon Könyve olvasó kihívást? Teljesítette valaki 2014-ben? – Ne aggódjatok, én sem. :) Bár nekivágtam, és ameddig jutottam, sikerült néhány nagyon értékes gondolatot olvasnom a kommentek között és lebonyolítanom néhány inspiráló beszélgetést.
A kihívás egy családi összefogásként indult, de alaposan kinőtte magát és hatalmas tábor csatlakozott hozzá az interneten, a közös olvasás tapasztalataiból, a kérdésekből, gondolatokból, történetekből pedig könyv is született – erről bővebben olvashattok a BofM365 hivatalos oldalán.
Akit érdekel, annak felhívom a figyelmét, hogy idén is elindul a kihívás, az általam sokszor idézett és hivatkozott LDS Living Magazine csapata vette át idén a felügyeletet, és továbbra is Instagramon a @BofM365 fiók figyelése segít becsatlakozni.
A Mormon könyvéből ingyenes példány kérhető itt, de online is olvasható itt, valamint PDF formában letölthető innen.
“Az élet Isten ajándéka a számunkra. Az, hogy mihez kezdünk az életünkkel, a mi ajándékunk Istennek.” (Harold B. Lee)
A mormon egyház karácsonyi kampányának üzenete az, hogy az első karácsonyi ajándékot nem online lehetett megrendelni vagy a boltok polcairól leemelni, nem is az arany, a tömjén és a mirha volt az, és még csak becsomagolva sem volt – ez volt maga az újszülött kis Jézus.
A férjem bolti eladóként dolgozik, így első kézből tapasztalja, az emberekből milyen görcsös, harapós idegességet vált ki ez az időszak, a tomboló vásárlási és ajándékozási láz. Persze nemcsak az effajta adni vágyásnak az időszaka a Karácsony – a jótékonysági szervezetek is ilyenkor gyűjtik be a legtöbb adományt.
A mormon egyház #ShareTheGift (oszd meg az ajándékot) kampánya arra hív, hogy a krisztusi szeretetet és Isten ajándékait osszuk meg másokkal az ünnepek alatt – amihez persze hittől függetlenül bárki csatlakozhat.
Hogy hogyan? – Csak néhány ötlet, amit a #ShareTheGift hashtaggel instagramon, twitteren megoszott karácsonyi fogadalmak között olvashatunk arról, mások hogyan osztják meg az ajándékaikat, az értékeiket, a tehetségüket, a kedvességüket másokkal:
Mosolyogni fogok az emberkre.
Több időt töltök a családommal.
Türelmesebb leszek.
Dobni fogok minden adományperselybe, amivel találkozom.
“A lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.” (Dieter F. Uchtdorf)
Minél több beszédét hallom, olvasom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Dieter F. Uchtdorf elnök szavai azért állnak hozzám mindig annyira közel, mert sokszor szól a “kezdőkhöz és újrakezdőkhöz”, azokhoz, akik csak keresik a hitüket vagy csak vágynak rá, hogy valamilyen lelki bizonyosságot nyerjenek, és sokszor hangsúlyozza, hogy nem baj, ha még csak egy út elején járunk vagy még ott sem, épp csak vágyunk rá, hogy egyszer megtaláljuk majd azt az útjelzőt, ami az ösvény kezdetét mutatja, ez nem tesz minket kevesebbé vagy rosszabbá, nekünk is ugyanúgy van hely, velünk is érdemes foglalkozni. Uchtdorf elnök emellett, annak ellenére, hogy vallási vezetőként beszél, sokszor szól olyan “alapszintű praktikákról”, amik az Istenbe vetett mélyebb (vagy igazából bármiféle) hit nélkül is jól használhatóak a mindennapokban a lelki élet gazdagítására, éppen azért, mert azokhoz szól, akik nem elmélyíteni vagy finomítani, hanem éppen hogy egyáltalán megtalálni, felfedezni szeretnék a hitüket, megkezdeni lelki utazásukat.
A hittel kapcsolatos cikkeimben már többször is boncolgattam azt a kérdést, hogy “hogyan kelhetne át a csirke az úton, ha az úton való átkelést oktató intézet az út túloldalán van”, azaz hogy hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a hithez vezető javasolt út gyakran az, hogy kezdjük el gyakorolni azt a hitet, amivel még nem is rendelkezünk. Uchtdorf elnök egy régebbi konferenciai beszédében most ismét rátaláltam erre a témára, ezért arra gondoltam, megosztom veletek – úgyis kimaradt mostanában a mormon péntek.
Ahogy a beszédből kiemelt fenti idézetben is javasolja Dieter F. Uchtdorf: keresni kell a lelki világosságot, a hitet, különben elég valószínűtlen, hogy magától ránk talál. Ha másnak nem is, legalább egyfajta vágynak, indíttatásnak kell lennie bennünk, hogy lelkileg fejlődjünk, különben nehezen fog jönni a megvilágosodás. A kérdés az: kell-e ezen kívül valami más?
A hálával kapcsolatban már megosztottam Uchtdorf elnök gondolatait, miszerint a hála nemcsak egy válasz reakció kellen hogy legyen valamilyen pozitív eseményre, hanem a hála egy hozzáállás, amit bárki bármikor elkezdhet gyakorolni, nem kell hozzá semmi különösebb eseményre vagy jelre várni. A hittel kapcsolatban pedig ugyanezt üzeni ebben a beszédében: “A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok.”
A világosság (a hit, egy magasabb szintű lelki élmény, a boldogság, a béke) keresését, ahogy mondja, hajlamosak vagyunk egy “mindent vagy semmit” helyzetnek tekinteni: gyakran úgy érezzük, hogy sötétségben vagyunk (mert kétségeink vannak, félünk, gyászolunk, haragszunk vagy tele vagyunk stresszel és bizonytalansággal), de nem tekintjük fényesnek, világossággal telinek a helyzetünket addig, amíg az ajtó tárva-nyitva nem áll, amíg a fényár teljesen el nem önti a szobát. Pedig a világosság beengedése mindig egy résnyire nyitott ajtóval kezdődik: ha már beszűrödik akár csak egy egészen keskeny résen a fény, van minek örülnünk, van mibe kapaszkodnunk, és tudjuk, hol kell tapogatóznunk, hogy az ajtó még jobban kinyíljon. Más szóval: a lelki világosság keresése is egy folyamat, aminek az első, homályban tapogatózó lépése sem kevésbé értékes vagy tiszteletre méltó, mint az utolsó lépések, amikor már magabiztosan tárjuk szélesre az ajtót, beengedve a fényözönt.
A lelki világosság keresésének három lépése, a megvilágosodás “baby step”-jei a következők:
lépés: kezdd ott, ahol most vagy! Fogadd el, hogy nem kell megütnöd semmilyen mércét ahhoz, hogy jogosult legyél elkezdeni keresni a lelki világosság, a hit, a boldogság, a béke állapotát, és hogy azonnal rá is találj az első jeleire az életedben. Nincs szintfelmérő, nincs belépési díj, nem kell hozzá erkölcsi bizonyítvány, orvosi vizsgálat vagy előképzettség. Úgy, ahogy ebben a pillanatban vagy, készen állsz a kezdésre.
lépés: kezdj el keresni! Ha nem is tudod pontosan, hogy kell imádkozni (hogy kinek és mit kellene mondanod egy imában), azért csak imádkozz – más szóval: kérj! Fogalmazd meg, mire vágysz, mi az a lelki állapot, amit el szeretnél érni, az a lelki ajándék, amit el szeretnél nyerni, kérd és hidd el, hogy megkaphatod!
lépés: keress tovább! Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes. Fogadd el, hogy hibázni fogsz, hogy a dolgok nem mennek mindig csettintésre, nem minden egyszerre történik. Semmilyen lelki ajándék (a nyugalom, az elengedés képessége, a hálás, békés hozzáállás) nem jön instant csomagban. Lesznek jobb és rosszabb napok, lesznek sikeres pillanatok és olyanok is, amikor nem sikerült a legjobban teljesítened, amikor még gyarlónak, gyengének, haragosnak, keserűnek, félelemmel telinek érezted magad. Ez nem azt jelenti, hogy végleg kudarcot vallottál, hogy le kellene ülnöd és hagyni a pokolba az egészet. Csak menj tovább, keress tovább, és idővel egyre több lesz a sikeres pillanat és egyre kevesebb a balul sikerült dolog.
És ennyi az egész, nem egy atomfizika: kezdd el most és ne hagyd abba a keresést! Így találhatsz rá előbb a kilincsre, aztán nyitnatod résnyire az ajtót, és tárhatod egyre szélesebbre és szélesebbre. Kivéve ha a sarokban ülsz és arra vársz, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.
Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.
Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.
Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.
Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.
A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.
“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.
Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.
“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”
Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.
Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:
Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.
Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.
Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:
Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.
Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.
Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. :)
“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful
Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.
Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.
Kincsesfüzet 