Viánál olvastam egy jó cikket az elfogadásról. Ebben Via leírja, hogy az elfogadás nem más, mint reálisan beismerni a jelenlegi helyzetünket, és elengedni az olyan hasztalan kérdéseket, mint “mi lett volna, ha…”, “bárcsak inkább…”, “nem kellett volna…”, “miért nem lehetett…”, stb.
Azt hiszem, Elizabeth Gilbert egyik könyvében olvastam, hogy az életünket mennyire nehezíti az, hogy az életünk meg nem valósult párhuzamos dimenziói, amiket az egyes döntéseinkkel kizártunk, a “mi lett volna, ha…”, “mi van, ha akkor másképp döntök…” típusú fantomok folyamatosan ott vannak körülöttünk, együttélünk velük – mert nem tudjuk elengedni őket.
Az esküvőszervezés során sok olyan kérdés volt, amikben döntenem kellett, és aztán elengedni azt a lehetőséget, amiről lemondtam – ami nem volt könnyű, mert folyamatosan ott mozgott bennem a kérdés: “nem lett volna jobb mégis…?”.
Peti egy ilyen alkalommal határozottan hozzám fordult, és azt mondta:
“Dönts valahogy és állj ki mellette – és akkor én is kiállok melletted!”
Nem könnyű kérés, kertelés nélküli és szigorú. De ha átgondolom azt, amit az elengedésről olvastam, megértem: a magunk el nem engedett fantomdimenzióit, “mi lett volna, ha…” forgatókönyveit sem könnyű cipelnünk, másokét pedig végképp nem jó magunkra venni.
Még nagyon sokat kell gyakorolnom az elengedést, de talán segít ez a gondolat, hogy nem valós lehetőségekbe, hanem fantomokba kapaszkodom, és azokat próbálom továbbhárítani, átterhelni másra, ahelyett, hogy valódi élményeket és lehetőségeket osztanék meg.
Ti hogyan gyakoroljátok az elengedést?
Kincsesfüzet 