A blog indítása óta várakozik ez a bejegyzés befejezetlenül a vázlataim között, és mi lehetne megfelelőbb alkalom a közzétételére, mint a mai nap? Ma lenne 55 éves az anyukám, és hamarosan itt az első halottak napja, amikor már rá is emlékezünk. Ez egy olyan időszak, amikor igencsak szükségem van rá, hogy emlékeztessem magam arra, amiért ezt a bejegyzést hónapokkal ezelőtt írni kezdtem.
Ez pedig nem más, mint az, hogy a boldogság döntés kérdése.
Sok olyan esemény volt az anyukám halála körül, amikre mindig emlékezni fogok, mert az emberek jósága nagyon sokrétűen megmutatkozik egy ilyen helyzetben. De most nem erről szeretnék írni. Hanem egy olyan egészen hétköznapi pillanatról, amit magamban éltem meg egy egészen prózai helyzetben, a munkahelyem folyosóján, a nyomtatók felé tartva.
Néhány héttel anya halála után történt. Már visszamentem dolgozni, de még mindenki nagy tapintattal viseltetett irántam. Még gyászruhában jártam, és általában véve is körbelengett a gyász láthatatlan légköre, valami sötét, sűrű energia, ami olyan volt körülöttem, mint egy erős, fekete fal. Bizonyos szempontból jóleső érzés volt. Az, ahogy belülről feltöltött és körbevett a harag. Mintha hirtelen páncélt, pajzsot és kardot kaptam volna.
Aztán abban a pillanatban, ahogy sétáltam a folyosón, körülöttem láthatatlanul és feketén hömpölygött a harag aurája, hirtelen belém hasított a gondolat: én nem akarom ezt csinálni. Nem akarok ilyen lenni. Nem akarok az a lány lenni, aki olyan kedves és bájos volt egészen addig, amíg. Én az a lány akarok lenni, aki olyan kedves és bájos, annak ellenére is, hogy.
Akkor született meg bennem a gondolat: a boldogság döntés kérdése.
Aznap láttam meg először hazafelé menet, hogy süt a nap, és a pakrban szerelmesek ülnek a padokra terített kabátokon. És ez nagyobb diadallal töltött el, mint ha páncélban, pajzzsal és karddal hadakoznék a világ ellenében.
Nem mondom, hogy ez a döntés minden felhőt elfújt és minden gondot megoldott. Néha még mindig olyan erővel vág földhöz a bánat, aminek nem lehet, nem is szabad ellenállni. A mai napig ébredek rettegve olyan rémálmokból, amikben egy pillanatra elfordulok és mire visszanézek, azok, akiket szerettem, köddé válnak – pontosan úgy, ahogy anyát is elveszítettem. Lassan egy év telt el, és úgy gondolom, még soknak el kell telnie, hogy ezek a dolgok elkopjanak.
De igyekszem nap mint nap visszatérni ahhoz a pillanathoz és emlékeztetni magam, hogy az embernek igenis hatalma van dönteni arról, boldogtalan akar-e lenni vagy boldog.
Kincsesfüzet 
Nagyon meleget, szépet, lelkemhez szólót írtál Kicsi Timi.
Köszönöm. Ölellek!
Örülök, hogy Te is így látod, hogy csak rajtunk múlik, hogy színekben pompázik-e világ, vagy valami miatt minden szürkévé és semmitmondóvá válik. Minden nap egy lépés. :) Én is ezt keresem, hogy merre a saját “szivárványom”.
Nem minden nap látja az ember, ez így természetes. De igyekezni kell minél többször észrevenni. Ha nem a szivárványt, akkor a napfény csillanását egy csorba bögrén. :) Hétfő van – nekem ez a hálanapom, ilyenkor összegyűjtöm azokat az apróbb-nagyobb dolgokat, amiknek örülhetek. Ez például egy jó gyakorlat.
Én már 4 éve hogy elvesztettem az anyukámat, de soha, senki nem tudta még ennyire jól megfogalmazni mit éreztem/érzek amikor erre gondolok. Köszönöm neked ezt a bejegyzést! :) (Elsőolvasás soráni első kommentem, de ezentúl sztem rendszeres olvasód leszek! :)
Ó, ölellek! Nagyon köszönöm, hogy írtál!
Picit félve írtam ezt a bejegyzést – néha még én is tanulom, tapogatom, hogyan kezeljem a veszteséget és az ezzel kapcsolatos érzelmeket. Féltem, hogy visszás érzéseket keltek, hiszen amikor az ember padlón van, fájdalom éri, nem biztos, hogy nem okoskodásnak hangzik az, hogy dönts úgy és jobb lesz. De én így érzek, ezt tapasztaltam, és úgy gondoltam, az a helyes, ha leírom.
Nagyon örülök neked, és remélem, hosszú távon is örömödre és tetszésedre szolgál majd a blogom. :)
Visszajelzés: Felnőttségem titkai « Kincsesfüzet
Nagyon melengető, és szívszorító érzés is olvasni benned, főleg ennyi év ismeretség és (talán mondhatom) gyerekkori barátság után…köszönöm az érzést! Még jövök máskor is olvasgatni…
Szia!
Örülök neked! :)
Nos, ez most ilyen keserédes időszak, ezt is meg kell élni, ezt sem lehet lenyelni. De lesznek majd még felhőtlenebb dolgok is, jönnek az ünnepek, úgyhogy remélem, hogy leszek még színtisztán szívet melengető is. :)
Gyere máskor is!
Üdv:
Timi
Visszajelzés: Az első nap « Kincsesfüzet
Visszajelzés: Fél éves a Kincsesfüzet « Kincsesfüzet
Visszajelzés: Keresd a pirosat! – A figyelem irányítása | Kincsesfüzet
Visszajelzés: Mormon péntek – Al Fox mondja: mosolyogj! | Kincsesfüzet