A világ, amiben szörnyetegek élnek

Eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni a Conchita Wurst jelenséggel. Leginkább azért nem, mert boldogan lement az Eurovízió úgy, hogy nem is tudtam róla (az Eurovízióról sem, Conchitáról meg főleg nem – most, hogy már a munkahelyemen sem hallgatok rádiót, teljesen el vagyok vágva a napi bulvártól), és csak akkor találkoztam vele, amikor a férjem megdobott a következő mondattal: te, hallottad, hogy az a szakállas nő nyerte meg az Eurovíziót? Na most én úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy fura fazon nyerte a versengést, nekem nem kötelességem utólag megnézni egy műsort, ami nem érdekelt, sem képbe helyezni magam és állást foglalni egy vitában, amit kirobbantott. Aztán minél inkább kikerülhetetlenné váltak a véresszájú Conchita-viták, minél többször úsztak be a látóterembe a közösségi oldalakon, akármilyen gyorsan próbáltam is átpörgetni fölöttük, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, hogy csukva tartom a számat és kimaradok ebből. (Na tippeljetek, mennyire sikerült…)

Ami mégis szóra bírt (bár nem Conchitával kapcsolatban, mert az Eurovízió témához továbbra sem szeretnék hozzászólni), azok a “hogyan nevelhetnék gyereket egy olyan világban, ahol ilyen szörnyetegeket engednek élni” típusú kommentek voltak, amik megbirizgáltak bennem két lezáratlan vitát, amikről egyébként is írni akartam már. Ami azt illeti, rossz vitázó vagyok, mert nagyon hamar személyessé teszek egy általános kérdést, nehezen engedem el az álláspontom, és különösen rosszul viselem, ha a helyzetemből adódóan nincs lehetőségem felszólalni a véleményem mellett. Nos, ilyen volt az alábbi két eset, amikor pedagógus hallgatóként nem volt kérdés, hogy csukva kell-e tartanom a számat…

Nem normális, ha…

Egy óvodalátogatás után, a gyakorlatvezető szájából hangzott el hatalmas negatív felhanggal az a mondat, ami azóta sem fordult meg bennem: “nem normális az, ha valakinek két anyukája van”. Természetesen nem maga a mondat, hanem a felhang az, ami évek óta kísért. Hiszen az óvodai nevelés, a toleranciárs nevelés alapelve az, hogy megmutassuk a legkisebbeknek, hogy félelem és gyűlölet nélkül is együtt lehet élni azzal, ami “nem normális”, nem megszokott, nem átlagos.

Hiszen nem normális, ha valaki Magyarországon muzulmán. Nem normális, ha valakinek vörös a haja. Nem normális, ha valaki nem lát, nem hall, nem tud beszélni vagy járni. Nem normális, ha valakinek nincs fedél a feje fölött és nem tud rendszeresen tisztálkodni, ahogy az sem, ha kaviárt vacsorázik. Nem normális, ha valaki már négyévesen profin zongorázik vagy több nyelven beszél.

És nem, tényleg nem normális, ha valakinek két anyukája van. Vagy két apukája. Vagy csak egy anyukája, apuka nélkül. Vagy csak egy apukája, anyuka nélkül. Vagy nincsenek szülei. Vagy egy anyukája és két apukája van (egy nevelő és egy hétvégi). Vagy egy apukája és két anyukája. Vagy…

A nevelőknek (szülőknek, pedagógusoknak) nagyon nehéz a dolga, és nagy a felelőssége, mert egyaránt felelnek a gyerekek személyes sorsáért és a gyermekek által épített jövőbeli társadalomért, a “tabula rasa”-ként születő gyerekekben elültetett előítéletek pedig egyaránt válhatnak védelmező pajzzsá, sanyargató bilinccsé és veszélyes fegyverré is. Ezért nagyon érdemes figyelni, hogy mit tanítunk aranyszabályként, és mit említünk meg (vagy tartunk meg magunknak) személyes véleményként.

Gyűlölöm, amikor…

Néhány évvel ezelőtt egy fenntertható fejlődés előadáson egy roppantul abszurd vita közepén találtam magam.

A prezentáció egy diája azokat a dolgokat sorolta fel, amik nem fenntarthatók (meg nem újuló energiaforrások felélése, a termőföldek és az élővilág kizsákmányolása, a fel nem dolgozható szemét hatalmas mennyiségének termelése, túlnépesedés, stb.), a tanárnő pedig azt kérte, beszélgessünk külön valamennyi pontról. A lista alján pedig ott állt ez a szó: gyűlölet. Amikor ideértünk, a harcos környezetvédő előadónkból kitört a következő vitaindító mondat: “gyűlölet, igen, beszéljünk a gyűlöletről – én például gyűlölöm, amikor…” – Egy perc múlva pedig ott találtam magam több tucatnyi reménybeli pedagógus között, akik egymást túllicitálva sorolták, miért gyűlölik az embereket. (Mert kipöccintik a cigarettacsikket az autó ablakán, mert műanyagot dobnak a papírgyűjtő konténerbe, stb.)

Nemcsak a feladat bődületes félreértelmezése zaklatott fel, hanem az is, milyen könnyű átragasztani a gyűlölködés hangulatát még a mosolygós családanyák és reményteljes fiatal nevelők csoportjára is.

Pedig a gyűlölet fenntarthatatlan. És ha már a környezetvédelemnél tartunk, minél kevesebb termőföld, ivóvíz és hely jut egy emberre, annál inkább fenntarthatatlan lesz. A gyűlölet az, ami az egyének szintjén embereket és családokat nyomorít meg, a társadalom szintjén pedig csoportokat vagy akár egész nemzeteket pusztít el.

Nincs olyan ok, amiért jogosnak (vagy célravezetőnek) látnám, hogy gyűlöletre neveljük egymást, és főleg a gyermekeinket. Óvatosságra, megelőzésre, megkülönbözésre, cselekvésre – igen. Gyűlöletre – nem, nem, nem. A gyűlölet végső soron soha nem vezet másra, mint hogy majd mi megmutatjuk, hogy tudunk olyan rosszak lenni, mint az ellenségeink, sőt sokkal rosszabbak is – és vajon hova vezet ez? Tényleg egy olyan világba, ahol nyugodtak lehetünk, mert a gyerekeinket nem veszik körbe “szörnyetegek”?

“Nem tudok még semmit a gyűlöletről, az intoleranciáról, a rasszizmusról, a szexizmusról, a bigottságról, a dogmákról, a homofóbiáról és az előítéletekről.

Még nem tanultam meg a szeretetet, az együttérzést, a tiszteletet, a toleranciát, az emberi méltóságot és az igazságosságot.

Életem legelső és legfontosabb éveiben mindent, amit tudok, TE TANÍTASZ NEKEM.

Válassz helyesen.”

Hírdetés

Grafológia rovat – Nemi irányultság a kézírásban

A grafológia képzésről szóló legutóbbi cikkem után ezúttal Hegedüs Reni grafológus szakdolgozatának témájáról szeretnénk írni.

Ahogy írtam korábban, a grafológus képesítés megszerzéséhez a féléves modulzáró vizsgákon és a képzést lezáró kétnapos, elméleti és gyakorlati megmérettetésen túl egy szakdolgozatot is le kell adnia és meg kell védenie a grafológus hallgatóknak.

Merész témaválasztás – Nemi irányultság a kézírásban

Szakdolgozatában Reni arra a kérdésre kereste a választ, hogy a kézírásban vajon visszatükröződik-e a szexuális irányultság. A rendhagyó témaválasztásnak két oka volt: egyrészt Reni egy merészen megválasztott, izgalmas témában szerette volna megméretni a tudását, másrészt pedig azt szerette volna hangsúlyozni, hogy a segítő szakma képviselői nem lehetnek válogatósak a tolerancia terén, valóban mindenki mellett ott kell állniuk segítőként, és olyan témákkal is foglalkozniuk kell, amik esetleg kényelmetlenek vagy ingoványosak.

Meghökkentő témaválasztása mind a csoporttársak, mint a családtagok, barátok körében kiváltott némi megütközést és elzárkózást, sőt később a vizsgabizottság előtt is sajátos helyzetet szült, hogy Reni csoportjából más is választott a homoszexualitással kapcsolatos szakdolgozati témát. Végső soron azonban Reni a legfontosabbnak azt érezte, hogy a férje támogatta a témaválasztásban, és a kezdeti megilletődés után inkább a kíváncsiság került előtérbe az őt körülvevők körében is.

A következő megpróbáltatást a megfelelő alanyok felkutatása jelentette, hiszen nemcsak hogy Reni közvetlen ismerősei körében nem tudott egynemű párról, de emellett az alanyoknak annak a követelménynek is meg kellett felelniük, hogy stabil, tartós párkapcsolatban éljenek, hiszen így adtak megfelelő összehasonlítási alapot a tudományos munkához. Vállalkozó szellemű heteroszexuális párt természetesen nem volt nehéz találni a feladatra – bár a témaválasztás itt is keltett némi megütközést –, majd végül egy leszbikus pár is jelentkezett az elemzésre, akik megfeleltek a kritériumoknak. Sőt, nemcsak hogy elfogadták a felkérést, de kifejezetten örömmel vették azt, hogy Reni a témaválasztásával támogatta őket.

Fejest a mélyvízbe – tabuk és traumák

Hamar kiderült Reni számára, hogy mind szakmai, mind lelki szempontból nagy kihívást jelentő feladatba kezdett.

A szexualitásnak, és különösen a homoszexualitásnak nincs még olyan kiterjedt szakirodalma a grafológiában. A szakdolgozat elméleti részének kidolgozásában végül elsősorban Bodroghy Péter: A Szex a kézírásban című, szakmai körökben kuriózumnak számító könyve és Gulyás Jenő István szintén ritkaságnak mondható párkapcsolati összehasonlító módszere nyújtott segítséget.

Az elemzések elkészítéséhez Reninek mind egyénileg, mind párként többször el kellett beszélgetnie az alanyokkal, a rendkívül intim témaválasztás pedig több kihívást is jelentett. A leszbikus pár esetében kevesebb tabut és korlátot kellett leküzdenie, mivel a pár már megküzdött korábban a “coming-out” problémáival, így könnyebben megnyíltak, míg az ellenkező nemű párnál óvatosabban kellett kezelnie a magánélet határait.

A legnagyobb kihívást azonban mégis az jelentette, hogy az elemzése egyik alanyánál a szexualitás jeleiben egy durva traumára való utalást talált. Grafológus hallgatóként nem volt könnyű számára, hogy őszintén és nyíltan rákérdezzen ennek okára, és nem könnyítette meg a helyzetet, hogy a kézírásban rejlő jelek mögött valóban egy traumatikus nemi erőszak emlékét találta. Azonban az, hogy már a szakdolgozata készítése során sikeresen szembenézett egy ilyen nehéz szituációval, megerősítette őt abban, hogy van helye a segítő pályán.

Konklúzió – A meleg ötven árnyalata

Szakdolgozatában Reni érdekes konklúzióra jutott, ami a nemi irányultság megjelenését illeti a kézírásban. Ahogy már sokszor említettük, soha nincs egy-egy konkrét jel, ami csakis önmagában értelmezhető vagy döntő értékű lenne, mivel a kézírást mindig összességében és komplexitásában kell nézni.

A jelek összességéből számomra, mint laikus számára érdekes következtetés született: míg például markánsan megjelentek a kézírásban a férfi és női jegyek, elkülönült a férfi és női szerepmodell (nemcsak a heteroszexuális, de az egynemű párkapcsolatban is), addig maga a szexuális irányultság, az azonos vagy ellenkező nemhez való vonzódás nem mutatkozott meg egyértelműen az írásmintákban.

Erről a konklúzióról egyébként iO Tillett Wright: Fifty Shades of Gay – A meleg ötven árnyalata c. TED előadása jutott eszembe, amely egy olyan kutatás eredményeit foglalja össze, ami ugyanezt a feltevést erősíti meg, azaz hogy az emberek nem oszthatók nemi irányultságuk szerint két vagy három egyértelmű kategóriába és a szexuális irányultságot nem lehet olyan egyszerűen felcímkézni.

[Ez a cikk a Hegedüs Grafológia és a Kincsesfüzet blog együttműködésében készült.]

Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle képmást

Petivel nemrég a bibliai parancsolatokról beszélgettünk, és amikor kicsit utánaolvastam a pontos szövegezésnek, az alábbi érdekességet találtam.

A második parancsolat szövege a katolikus tanításban (eredetileg ez a harmadik parancsolat volt, mielőtt az eredeti második parancsolatot kiszerkesztették a listából):
“Isten nevét hiába ne vedd!”

A kihagyott második parancsolat a Biblia eredeti héber szövegében:
“Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle képmást azokról, amik az egekben vannak fent, se amik a földön vannak lent, se amik a vizekben vannak a föld alatt.”

(Forrás: itt)

Nemrég találtam egy nagyon találó képet Tumblr-en:

[Ha a Bibliát arra használod, hogy bánts vele másokat – akkor rosszul használod.
“A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet.” Rómaiak 13:10]

Nem vagyok kompetens forrás Biblia-értelmezésben, sem abban, hogy ítéletet mondjak, hogy a Biblia Isten megmásíthatatlan szava-e vagy sem. De ismét rácsodálkoztam, hogy még a legalapvetőbb elveknek (a hit szerint Isten szent könyvébe leírt egyik legkonkrétabb, legközvetlenebb üzenetének) is milyen könnyen születik egy másfajta értelmezése, szerkesztése vagy súlyozása. Ezért mielőtt arra használjuk fel ezeket az értelmezéseket, szerkesztéseket, súlyozásokat és emberi tanításokat, hogy bántsunk valakit, jó elgondolkodni, hogy vajon tényleg helyesen használjuk-e…

Csak egyvalami számít: a szeretet (Honey Maid: Love)

A Honey Maid élelmiszeripari vállalat készített egy reklámot, amelyben a családok értékét hangsúlyozta, a rövid filmben bemutatva például eltérő bőrszínű szülők és azonos nemű szülők által alapított családokat is. Hiszen a cél az volt, hogy megmutassák, az egyetlen dolog, ami egy családban igazán számít, az nem más, mint a szeretet.

A reklám természetesen nagy felzúdulást keltett, és a cégre záporoztak a negatív, gyűlölködő vélemények. A cég fantasztikus válaszát az alábbi rövidke film mutatja be, szerintem érdemes megnézni:

“2014. március 10-én a Honey Maid bemutatott egy reklámfilmet “This Is Wholesome” címmel, amiben a családok értékét hangsúlyozta, legyenek azok bármilyen sokfélék. Voltak, akik nem értettek egyet az üzenetünkkel.
[a reklámotok borzalmas, nem értékes]
[ez elfogadhatatlan!]
[gusztustalan!!]
Ezért felkertünk két művészt, hogy használják fel a negatív üzeneteket és formálják át őket valami mássá.
[LOVE]
De a legnagyszerűbb az volt, hogy a negatív üzenetek mellé tették a pozitívakat is, amikből tízszer annyi volt.
[a család az család]
[ez szívet melengető]
[a legjobb reklám, a legjobb apukával]
[ezek a leggyönyörűbb dolgok]
[szeretem (:]
Ez megmutatta, hogy egy családban tényleg nem számít semmi más, csak…
… a SZERETET!”

Coming out – Nehéz helyzetek, nehéz beszélgetések

A coming out, coming out of the closet kifejezést helyezi új megvilágításba az alábbi TED beszéd, ami szembesít vele, hogy nemcsak a melegeknek vannak coming out-jai, hanem mindegyikünknek, minden embernek. Mindannyian azon kapjuk magunkat néha, hogy be vagyunk zárva egy sötét szekrénybe, és félünk kilépni onnan – hogy valamiképp válságba került az életünk és nem tudjuk, hogyan beszélhetnénk róla, hogyan nyithatnánk meg magunkat mások felé.

Ash Beckham előadó elmesélte a saját történetét arról, hogy amikor egy kávézóban dolgozott és épp egy harcos leszbikus időszakát élte, folyamatosan kellemetlen helyzetbe került amiatt, hogy a gyerekek nekiszegezték a kérdést: te most fiú vagy vagy lány? Amit aztán kínos csend követett az ő részéről és a szülők részéről is. Míg egyszer úgy döntött, a következő kisgyerekkel igenis meg fogja vívni a harcát, amire felvértezte magát – de amikor szembekerült egy rózsaszín, csinos ruhás kislánnyal, aki feltette neki a kérdést, te most fiú vagy vagy lány, mégsem tudta rázúdítani a teljes arzenálját. Csak ennyit mondott: nézd, elhiszem, hogy furcsa, hogy rövid hajam van és fiús ruhákban járok, de lány vagyok. Tudod, van, amikor a rózsaszín ruhádat szereted hordani, van, amikor meg csak egy kényelmes pizsamát. Én inkább a kényelmes pizsamás típusú lány vagyok. A válasz ennyi volt: ó, oké, az én kedvenc pizsamám lila és halacskák vannak rajta – kaphatok egy palacsintát? – Nos, ez volt a rövid története egy nehéz beszélgetésnek.

Egy saját élményem jutott róla eszembe, azután, hogy eldöntöttem, hogy otthagyom az egyetemet. Kiváló tanulmányi eredmények és egy kétdiplomás anya mellett ezt a döntést egyáltalán nem volt könnyű meghozni, és fogalmam sem volt, hogyan fogom tálalni a családomnak, de az utolsó féléveimben már nagyon szenvedtem, és ezt a döntést meg kellett hozni. Amikor a szüleimnek elmondtam, nagyjából ennyi volt a reakciójuk: már évekkel ezelőtt javasolni akartuk, hogy válts szakot, de annyira kitartónak tűntél, nem akartuk, hogy támadásnak vedd. A nagynéném pedig, akinek szintén nagyon nehezen vallottam be a dolgot, az egyik legmeghatóbb dolgot mondta, amit valaha életemben mondtak nekem: nézd, mindenkinek vannak zsákutcák az életében, mindenki követ el hibákat. Én például elváltam, de ettől nem lettem rossz ember. Aki szeret, az a hibáiddal együtt is szeret, aki pedig nem, az nem szeret igazán. – Nos, ez volt a rövid története egy másik beszélgetésnek, amitől annyira féltem, hogy évekig bujkáltam a saját szekrényemben miatta, azon igyekezve, hogy minél több embert zárjak ki az életemből, hogy minél kevesebben tegyenek fel kínos kérdéseket.

Ahogy a fenti beszéd is rámutat: mindenkinek vannak saját szekrényei, amikben időnként bezárva találja magát. És felesleges elkezdeni méregetni azt, hogy ebből vagy abból a szekrényből nehezebb-e kibújni. Felesleges összemérni azt, hogy mi nehezebb, megmondani az óvodás gyerekednek, hogy elválsz, bevallani a családodnak, hogy rákos vagy, szembenézni az eladósodással vagy egy megcsalással, vagy bármi más. Valamennyi helyzet nehéz, és nehéz beszélgetésekkel jár.

Három tanács a nehéz beszélgetésekhez a fenti beszédből:

1. Add önmagad – ne viselj páncélt, ne akarj harcolni, csak mutasd meg azt, aki vagy.
2. Mondd ki – ne akard megkerülni, kimagyarázni, csak mondd ki az igazat.
3. Ne kérj bocsánatot – ne szégyelld magad amiatt, mert igazat mondasz. Bocsánatot kérhetsz valami miatt, amit tettél – de soha ne kérj bocsánatot amiatt, mert az vagy, aki.

Blog Action Day 2013 – A szeretethez való jog

A Blog Action Day egy világméretű megmozdulás, ahol a résztvevők egy a szervezők által kijelölt közcélú témában írnak cikkeket saját blogjukon az év egy adott napján – a mai napon. A 2013-as Blog Action Day megmozdulás témája az emberi jogok.

Azt hinnénk, hogy a szeretethez való jog magától értetődő. Azonban az, hogy kinek van joga társadalmilag elfogadott, támogatott szeretetkapcsolatban élni egy általa választott emberrel és kinek nincs, mindig is az adott kortól függő, változékony dolog volt.

Nyugati kultúrákban ma már elfogadott, hogy különböző vallású, eltérő származású, más anyagi vagy társadalmi helyzetű emberek vállalhassák szerelmüket, köthessék össze az életüket egyházi, világi, erkölcsi törvények szerint. Nem volt ez mindig így, viszont elfogadott volt az, amire ma nehezen gondolunk, például a közeli rokonok vagy a fiatalkorúak házassága. Az, hogy a szeretethez kinek van joga, ki kap támogatást és kinek kell rejtegetnie, titkolnia, szégyellnie a másik iránti szeretetét, koronként és kultúránként változó kérdés.

A nyugati világban ma talán az egyik legtöbbet vitatott kérdés a házasságot, a társadalmilag elfogadott szerelmet illetően az, hogy joga van-e szeretni egymást két azonos nemű embernek?

A homoszexualitást sokféleképp titulálták már – volt betegség, deviancia, perverzió, polgárpukkasztás. Rengeteg tévhit és előítélet övezi, és sokszor úgy érzem, ha felmerül az a kérdés, hogy miért nem élhet együtt egy azonos nemű pár ugyanolyan jogokkal, mint egy különböző nemű pár, a végső érv az, hogy “mert csak”: mert homoszexuálisok. Elvégre nem ítéljük el a vakokat, amiért mások, nem bélyegezzük meg a rákosokat, amiért betegek, és nem tiltjuk meg két zenész gyermekvállalását csak azért, mert a zenére való hajlam öröklődhet. Nem küzdünk a nők iskoláztatása ellen, még akkor sem, ha ettől kevesebb gyerek születik, nem lázongunk a nők önrendelkezési és szavazati joga miatt, akkor sem, ha ettől csökken a megkötött házasságok száma, nem tiltjuk ki a nőket a munkaerőpiacról, akkor sem, ha ez megbolygatja a hagyományos családmodellt, és azt sem ítéljük el, ha egy nő a gyermekével együtt kilép egy széthullott, boldogtalan házasságból, akkor sem, ha ezzel megfosztja az apamodelltől (legyen az jó vagy rossz) a gyermekét. Mindezek a dolgok csak akkor jelentenek problémát, ha a homoszexualitás okozza őket – mert csak.

De amit még érdekesebbnek tartok, hogy bár a mai társadalomban mindenki áhítja a nemektől független egyenlő bánásmódot – a nő elvárja, hogy egyenlő szava, fizetése, megbecsülése, esélyei legyenek, függetlenül attól, hogy mi van a bugyija alatt, és a férfi elvárja, hogy ne ő legyen az egyetlen kenyérkereső, ne egyedül kelljen eltartania egy családot, csak azért, mert ő a férfi, mert “ő hordja a nadrágot” – mégis annyira nehéz egy ilyen egyszerű emberi kérdést, mint a szerelemhez való jogot anélkül megítélni, hogy egymás bugyijába kukucskálnánk.

Ezért én arra bíztatok mindenkit: támogasd a szerelmet!

Fifty shades of gay – Skatulyák és a szürke árnyalatai

Nemrég írtam arról, hogy egyik kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin milyen lelkes híve az emberek kategóriákba sorolásának. Ezek a kategóriák érdekes, sőt hasznos önismereti kérdések lehetnek, amik segítenek egyik vagy másik oldalról megvizsgálni magunkat, rávilágítani az erősségeinkre, gyengeségeinkre, vagy épp csak elszórakoztatni magunkat egy kis önismereti mókával.

De a legutóbbi ártalmatlan kis tesztünk is a fogkrémes tubusokkal (ami megmutatta, indító vagy befejező típusok vagyunk-e inkább) rámutatott, hogy az emberek nem kétfélék. Ilyenek, olyanok, kevertek, ebben és abban is jók, néha így, néha úgy – magyarán, nem két végponton, hanem egy skálán helyezkednek el.

Erről eszembe jutott egy TED előadás, amit korábban láttam, és meg szeretnék osztani veletek. Itt nem fogkrémes tubusokról lesz szó, hanem szexualitásról, úgyhogy előre szólok, ne aggódjatok, nem fogom a végén feltenni a kérdést, hogy “na és ti…?”.

Az előadó, iO Tillet Wright arról beszél a (magyarul is feliratozott) előadásban, hogy miután ő is hosszú utat tett meg az identitása keresésében, volt fiúként öltözködő, fiúkat játszó gyerekszínész és nőies modell egyaránt, lányokkal és fiúkkal is randevúzott, fotósként elkezdte New York lakosainak “másságát” megörökíteni, hogy megmutassa sokszínűségüket. A fotók mellé feltett nekik néhány kérdést, többek között ezt: egy egytől százig terjedő skálán hol helyeznék el a nemi irányultságukat?

Azért volt különleges ez a kérdés, mert ez a bizonyos skála a társadalom szemében van, hogy egyosztásos (vannak a normális heteroszexuálisok és kész – mindenki más, legyen az egy kölcsönös szereteten alapuló egynemű kapcsolatban élő ember, egy gyermekmolesztáló vagy egy nemi erőszaktevő, az egy lapon említendő, a társadalmat romboló beteg egyének csoportjában), esetleg kétosztásos (hetero- és homoszexuálisok), ha nagyon megengedők vagyunk, háromosztásos (hetero-, homo- és biszexuálisok). Azonban iO Tillet Wright rendhagyó kutatásából kiderült, hogy az élet annyi más területéhez hasonlóan, amint az emberek megkapják a lehetőséget, hogy fekete vagy fehér, jó és rossz, jobb és bal, lent és fent helyett egy kiterjedt skálán helyezzék el magukat, kiderül, hogy nem egyesekből és nullákból állunk – a szélsőértékek mellett rengetegen egy árnyalt, se nem fekete, se nem fehér, köztes pontján helyezkednek el a skálának. Valószínűleg közelebb az egyik vagy a másik végponthoz, de csak ritkább esetben 100%-os “mintapéldányként”.

Az előadás felveti a diszkrimináció kérdését is: azt, hogy egy “vagy igen, vagy nem”, kétpólusú rendszerben még csak könnyű meghúzni a határvonalat, de egy egytől százig terjedő skálán vajon hol húzzuk meg azt a bizonyos határt, ami alapján az egyik embert alsóbbrendűnek minősítjük a skálán közvetlenül mellette állóhoz képest? Ez pedig segít elgondolkodni azon, helyes-e egyáltalán határt húzni.

A másik érdekes igazság, amit megfogalmazott: az emberek nemcsak hogy nem oszthatók egy vagy két kategóriába, de nem is csak egy szempontból vizsgálhatók. Nem mond el róluk semmit önmagában, ha tudjuk, hogy férfiak vagy nők. Szőkék vagy barnák. Diplomásak vagy szakmunkások. Sportosak vagy elegánsak. Családosak vagy egyedülállók. Vallásosak vagy ateisták. Optimisták vagy pesszimisták. Öregek vagy fiatalok. Gazdagok vagy szegények. Kövérek vagy soványok. Csendesek vagy beszédesek. Nyíltak vagy zárkózottak. Kutyások vagy macskások. Vegetáriánosok vagy húsevők. Heteroszexuálisok vagy homoszexuálisok. Ezek mind-mind olyan apróbb-nagyobb vonásai a jellemnek a végtelen számú jellemző közül, amik alapján egyszerűen nem lehet önkényesen egy kalap alá venni, összecsoportosítani vagy szétválasztani embereket egymástól. És főleg nem lehet megítélni vagy elítélni embereket látatlanul és általánosságban csak azért, mert egy találomra kiválasztott tulajdonságban a tengely egyik vagy másik pontjára esnek, anélkül, hogy ismernénk a személyiségüket alkotó milliónyi más jellemzőt – anélkül, hogy ismernénk az embert.

Nagyon édekes előadás, ha van kedvetek, nézzétek meg!

“Ez a kihívásom számotokra: nézzetek bele ezeknek az embereknek az arcába, és mondjátok meg nekik, hogy kevesebbet érdemelnek, mint bármelyik más emberi lény.” (iO Tillet Wright)